 |
| Korábbi VIP-vendégeink: |
|
|
|
 |
|
|
|
 |
LEGYÉL NAPRAKÉSZ! OLVASS!
Olvasd el VIP-Vendégeinkkel készített interjúkat, melyek híres emberekkel, igazi személyiségekkel készültek! Légy naprakész, olvass!
NÉZD MEG VIP-VENDÉGÜNK
LISTÁJÁT ÉS SZAVAZZ!
 Ha van kedved, pontozd VIP-Vendégünk listáját, elemeit, ezáltal új sorrendet állíthatsz fel saját listájukban! Vigyázz! Egy listára egy nap csak egyszer szavazhatsz, ezért a szerinted legfontosabb vagy legrosszabb elemre voksolj a listában.
VÉLEMÉNYEZD CIKKÜKET
ÉS LISTÁJUKAT!
Tetszett a velük készített interjú? Láttad már saját listájukat? Lenne pár gondolatod, melyet szívesen megosztanál másokkal? Véleményezd Te is a cikkeket és/vagy listájukat! |
|
|
|
|
|
|
|
|
 | Vad Kati
színésznő
2008.03.18.
Csúnya, szürke idő volt, vigasztalanul csöpögött az eső, és ő ment előttem az utcán vállaira omló fekete hajjal, fekete nadrágban, fekete pulóverben, egy vaskos piros táskát rángatva maga mellett. Olyan törékenynek tűnt, olyan kétségbeesettnek, gyámolításra szorulónak, hogy magától értetődő módon odaléptem hozzá... |
Csúnya, szürke idő volt, vigasztalanul csöpögött az eső, és ő ment előttem az utcán vállaira omló fekete hajjal, fekete nadrágban, fekete pulóverben, egy vaskos piros táskát rángatva maga mellett. Olyan törékenynek tűnt, olyan kétségbeesettnek, gyámolításra szorulónak, hogy magától értetődő módon odaléptem hozzá, és a táska felé mutatva megkérdeztem, segíthetek-e?
Félszegen, mégis elbűvölő kedvességgel rám nézett, aztán halkan megjegyezte: de nagyon nehéz! Akkor egy okkal több, hogy segítsek! – mondtam tőlem valami teljesen idegen snájdig magabiztossággal, és máris kaptam ki a gémberedett ujjai közül a táska fülét, s indultunk együtt a néhány méternyire lévő kávéház felé. Míg kint tomboltak a természet erői, mi beálltunk az ajtó mögött az egyik csendes szegletbe. Soha eddig meg nem mertem próbálkozni azzal, hogy utcán hölggyel ismerkedjek, pláne, hogy megszólítsam, a segítségemet ajánljam, nem is értettem hát, hogy most, a záróra utáni pánikban mi a csuda történhetett velem, mi adhatott bátorságot, ihletett, magabiztosságot ehhez? A kislány ártatlan naivitása? Szemérmessége? Félszegsége? Sugárzó tisztasága? Szépsége?
Valahogy úgy éreztem, elérkezett a pillanat, hogy hódító legyek, elbűvölő, lehengerlő – Ó! Humphrey Bogart, Ó! Casablanca! -, hogy nagystílű szívtipróként, tapasztalt, öreg rókaként meséljek az élet megannyi szépségéről, a kalandról, a felszabadult könnyed életről, a lehetőségekről egy, még a dolgok előtt álló, hamvas ifjú leánynak. Ő csak hallgatott tágra meredt szemekkel, bólogatott, figyelt bámész tisztelettel, aztán a fülembe súgta, hogy rögtön jön, csak el kell szaladnia a mosdóba.
Amikor elment, odajött hozzám a távolról bennünket bámuló pincérek egyike. Ne haragudjon a bizalmaskodásért, mondta ő szeppenve, csak kérdezni szeretnénk, hogy ugye a társaságában levő hölgy Michelle Wild? – Micsoda?! - néztem rá döbbentem. Ő lenne a Pornókirálynő? A szexbálvány? A műfaj királynője? A megtestesült erotika?! Az Oscar-díjas? A világhírű filmcsillag? Őt próbáltam felszabadítani, felvilágosítani, bátorítani, magyarázni az élet teljességéről, a mámorról?! Amikor visszajött, és rákérdeztem ezekre, félszegen bólintott. Igen, ő az… Michelle Wild, az elmúlt évtized ünnepelt pornóbálványa, aki immár eredeti nevén, Vad Katiként próbál az élet egyéb területein hasonló szerencsét, de azért nagyon köszöni figyelemre méltó tanácsaimat, törekvéseimet, hogy őt megóvjam a prüdéria káros következményeitől… Hirtelen én is híres filmszínésznek képzeltem el magamat, és két klasszikus szerepet szerettem volna eljátszani. Úgy éreztem, ezekben tökéletes alakítást tudnék nyújtani. No nem a Hamletben, Otellóban vagy ilyesmiben, mert az ilyet meghagyom Laurence Olivier-nek, Richard Burtonnek. Én a Föld alá süllyedő Atlantisz vagy az elillanó Kámfor alakításával nyújtottam volna adott pillanatban felülmúlhatatlanul maradandót. De hát maradnom kellett, végigélni a folytatást, ami hasonlóképpen volt - hogy is mondjam? -, döbbenetes, abszurd és zavarba hozó. Mintegy mentegetőzésként elmakogtam, hogy azért jöttem ide, mert lesz valami tévéfelvételem, egykori példaképem, Szilágyi János fog beszélgetni velem, és mondták, hogy jöjjek egy kicsit hamarabb, valami kezdő tanonc fog majd bajlódni sminkelés címén az ábrázatomon. Kérik, legyek vele türelmes. Ő meg azért jött, mert mondták neki, kezdő sminkesként egyik próbafeladata lesz, egy visszataszító, öreg palit adásképessé formálni. Kérik, legyen vele kedves. Mint kiderült, ő volt a kezdő, ügyetlen lány, én pedig a reménytelenül visszataszító alak. Még szerencse, hogy csöppet sem volt kínos számunkra a következő munka.
No, mindegy, a smink végül valahogy összeállt, az adás elkészült, sőt, többször is ismételték a műsort. Hónapok teltek el a történtek óta, és változatlan hévvel mesélgetek hódításaim csúcsáról azóta barátaimnak, olykor világhírű művészeknek, sportolóknak, tudósoknak, íróknak, akik rendre révülettel és irigységgel hallgatják beszámolómat a történtekről, de azért közben csak megtudok annyit „kis szende védencemről”, hogy bár személye még fogalom, és neve még csillog, mint a filmben mondjuk Greta Garbo, vagy a táncban Ginger Rogers, de már felhagyott a pornófilmek forgatásával, és az egyik kereskedelmi csatorna sorozatában játszik érdekes szerepet, hogy időközben férjhez ment, és három éve gyönyörű gyereke született, és Vad Katiból remek édesanya lett. Úgy képzelem, benne aztán igazán nyomot sem hagyott az a bizonyos néhány hónappal ezelőtti eset: naponta ott ólálkodhatnak körülötte jóképű, hódító, erejük teljében levő sikeres, csábos ifjak, mégis, amikor hívom, belekuncog a telefonba. Ó, Andris bácsi… persze, hogy emlékszem… azt az esetet nem fogom soha elfelejteni… igen, üljünk le… én is szeretnék az Andris bácsival egyszer hosszabban beszélgetni… Persze, nem azt mondta, hogy András vagy Bandikám, de lehettem volna akár tata, akár apó is, tehát csak ne akadjak ki a kaján Andris bácsival! Ezen a héten betegeskedik a gyerek, jövő héten viszont találkozhatunk. A Balettcipő nevű Hajós utcai műintézetben. A férje az egyik tulaj’ ott, tehát megfelelő helynek tűnik tehát, hogy leüljünk egy beszélgetésre.
Miközben igyekszem oda, egy fehér anorákos, hátizsákos, filigrán kislány megy előttem szapora léptekkel, majd a kávéház ajtajánál visszafordul. Érettségi előtt álló diáklánynak gondolnám, de amikor pajkos mosollyal kinéz kapucnija alól: Andris bácsi, nem baj, ha megvárom? – látom, hogy hát ez is ő! És megint milyen jól indul! Bemegyünk, köszön minden felszolgálónak, minden vendégnek. Aztán leülünk egyik asztalhoz. Rutinosan, fél szavakkal konzultálva, rendel nekünk kávét és a ház nevezetes hamburgerét /ami nem holmi pancs, hanem itt állítják össze…/. Ahogyan körülsandítok, észreveszem – észrevenni vélem -, hogy minden környékbeli asztaltól sanda, sóvár szemek pillantanak mifelénk. Engem egy kicsit zavarba is hoz, Kati közönyösen viseli, érzékelhetően jobban érdekli, hogy miként is fog alakulni beszélgetésünk. Ilyenkor többnyire kétfajta lehetőség közül kell választani: vagy úgy tenni, mintha észre sem venném a sóvár pillantásokat, vagy nyíltan erről érdeklődöm. Erről közelítek, persze körülírtabban, nehogy valami otrombasággal megriasszam, de a szomszéd asztalnál integet valakinek, így nem is reagál rá. Önbizalmam nem nő a Mount Everest tetejéig, de próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és máshonnan próbálkozom.
# Tényleg elképzelhető, hogy a sikeres embereknek sokszor, sok tekintetben valóban nehezebb az életük, mint mondjuk a sikerteleneknek? Sokkal több atrocitásnak van kitéve az életben az ilyen, több kritikus helyzetnek, több alkalmazkodásnak, félreértésnek? Hogy sokkal nehezebben tud különbséget tenni talmi és álságos között, hogy ki az, aki bámész; ki az, aki érdeklődő; ki az, aki rokonszenvből keresi a társaságát, és ki az, aki egyszerűen csak mást akar.
Egy szimpla, lapos numerát?
# Ez a precíz kifejezés, csak én nem tudtam ennyire árnyaltam megfogalmazni. Szóval, nehezebb?
Aki kicsit ismertebb, annak minden szava valahogy komolyabb felelősséggel bír. Ez biztos. Az alaphelyzet azonban az, hogy a siker számomra is, meg hála Istennek a környezetem számára is, relatív dolog. És mindenki elfogadja a másik álláspontját. A baráti körünk azért működik, mert mindenki másként él, viszont elfogadjuk a másik igazát, hogy ez neki így jó.
# Nyilván, a siker mindenki számára más és más. Egy nagyon csúnya lánynak az borzasztó nagy siker lenne, ha egyszer egy fiú a testi szépséget, a vad bujaságot látja meg benne, egy gyönyörű lánynak mindig az a siker, ha felfedezik benne, hogy nemcsak szép, hanem okos is. És arra vágyik, hogy ne csak ágyba akarják vinni, hanem beszélgessenek is vele, és azt mondják neki, hogy te olyan okos vagy! Ezért is érdekel, hogy egy magadfajta lenyűgöző személyiség számára, mi jelenti a sikert? Ha csaj vagy.
Csajnak lenni jó. De sikeres csajnak lenni nehéz.. Az már majdnem kizárja egymást. A csaj egy hibázni képes, esendő, aranyos valaki vagy valami – talán még ezt is lehet mondani, hogy valami – ...
# Miért mondod, hogy valami? A személyességet itt kizárod?
A csaj vagy akit annak mondok, egy lény…
# Egy lény? Tehát van egy lény, és van mögötte, mondjuk, egy Vad Kati nevű hölgy?
Igen, de ez a kettősség a legtöbb nő esetében megtalálható. Van egy lény, aki különböző maszkokat visel, és vannak a belső sikerei meg vannak a külső sikerei. Vannak, amiknek csak egyedül tud örülni, és vannak olyanok, amiknek másokkal együtt tud örülni. A „másokkal együtt”, azok inkább – hogy is fogalmazzam? - officionálisabbak: iskolai eredmények, munkahelyi eredmények. Mert az másnak is jó.
A főnökömnek is jó, ha én jól teljesítek, tehát a főnökömmel együtt örülhetek ennek. Valamely rivális legyőzését kívülről is nagyon elismerik. De vannak olyan sikerek, amiknek az ember tényleg, csak egyedül örül. Vagy magában, vagy azokkal, akiket a belső körébe befogad. Azt hiszem, hogy nálam van ebben egy jó kis egyensúly. Vágyom a belső sikerekre, a magánjellegű sikerekre is, és nem elégszem meg a külsőkkel. Sokkal virultabb vagyok, ha ezek is érvényesülnek az életemben. Például fontos késztetés, hogy segítsek az embereknek, de például nagyon ritkán adok koldusnak bármit is.
Azt mindig jól meggondolom. Másképp szeretek segíteni az embereknek.
# Miért szeretsz segíteni? Mert látod, hogy örül, illetve hogy lássák, te még egy jó ember is vagy, nem csupán egy szexmítosz. Benned van egy eredendő jóság?
Le lehet írni folyamatábrával is. Meg lehet magyarázni érvekkel azt, hogy miért jó valakivel jót tenni, segíteni neki. Viszont akárhogy is van, akárhogy is gondolja az ember, bármilyen sémát húzunk rá, ha jobban belegondolunk, akkor csak végigsöpör rajtunk egy érzés, amikor valakit örülni látunk. És ezt az örömöt mindenki meg tudja találni az életében. Hogy mi az, amikor tényleg segít, amikor nem arról van szó, hogy túl közvetlen, amikor nem fut vakvágányra az igyekezete. Nekem erre megvannak a speciális eszközeim. A mai napig is úgy érzem, nem biztos, hogy én ezt hagyományos úton-módon fogom csinálni.
Én annak is örültem, hogy a televíziós felvétel előtt ott ültél a székemben, kifestettelek, és láttam rajtad, hogy most majd biztonságban tudsz odaülni. Akár Szilágyi János elé, akár egy kamera elé, és tudtál flottul beszélgetni. Nem tudom, hogy mennyire vagy képernyős arc, úgy tűnt, hogy ez neked nem annyira a hétköznapjaid része, hanem egy kicsikét kívül esik az életedből. Jó érzés volt nekem is segíteni abban, hogy ez nemcsak, hogy elviselhető legyen számodra, de egy izgalmas, sőt örömteli esemény. Ez egy speciális eszköz, hogy én most sminkelek.
# Furcsa volt, hogy te, aki eredendően uralkodó, domináns személyiség voltál – illetve vagy -, aki megszokhattad, hogy kiszolgálnak, kényeztetnek, és eljössz egy ilyen munkára, ahol háttérember maradsz, munkád lényege, hogy valaki másnak az érvényesülését kell segítsed. És egy kulisszaember vagy, ami arról tudat, te hogyan tudsz segíteni más embert… Most min nevetsz?
Azért nevetek, mert belegondoltam, nagyon is nem könnyű elkényeztetni azokat a figurákat, mint amilyen csoportba én is tartozom vagy tartoztam! Az ember kap ott hideget, meleget rendesen… de inkább hideget. Az embereknek elképesztő gondolatviláguk van arról, hogy miként és hogyan működünk. A celebek vagy sztárok, vagy nevezzük bárminek. És néha személyes tapasztalat nélkül vonják le azokat a következtetéseket, hogy „nohát! Ez is sétál az utcán két lábbal, és megy föl a mozgólépcsőn!” Éppen egy mai történet…– Egy kolléganőmmel BKV-val mentünk hazafelé. Beszélgettünk útközben, és egyszer csak odaszólt hozzánk egy néni, hogy nagyon szereti az Adrikát mint színésznőt, és nem a sorozatbeli dolgaiért, hanem hogy úgy magánéletileg vagy egyáltalán. Hogy milyen aranyosan viselkedik! Semmit nem csinált.
Ugyanúgy ment, mint a többi ember az utcán, de ő mégis nagyon aranyos emiatt. Szerintem valahol sántít ez az egész hozzáállása az embereknek. Viszont amikor az ember tényleg csak úgy odamegy, és őszintén segítséget kér, és tényleg segítenek is neki, de tényleg, a virágárustól kezdve a rendőrig, ha bármi baja van. Nekem azok a legkedvesebb történeteim a saját életemből, amikor van egy aprócska kis gondom, ami nekem nagyon fontos, a többi embernek biztosan elenyésző, és nagyon könnyen lehet rajta segíteni, csak kell hozzá szándék. És akkor odamegyek és megkérdezem mosolyogva és aranyosan, és az emberek „lehidalnak” attól, hogy normálisan viselkedik valaki, aki a tévéből, a dobozból. De miért ne?
# Téged nem görcsöltet, hogy ismert vagy.
Néha igen. Arra például kifejezetten nehezen szoktam rá, hogy én egyáltalán alkoholt fogyasszak nyilvános helyen. És az, hogy anyuka lettem, még nehezebbé tette a kérdést. Mert: Úristen! Ha egyszer meglátják az emberek, akkor biztosan azt gondolják, az év háromszázhatvanöt napján nyilván így iszik, sőt még a háromszázhatvanhatodikon is. A százszorosát fogják levonni következetésképpen. Úgyhogy, ez nehéz. Mindig ugyanazokra a helyekre járunk, ugyanazok közé az emberek közé, talán emiatt is. Én, mondjuk, nehezebben oldódom. De hát megnyugtattak néhányan, hogy ha fokhagymás spenóttal fogom bekenni az arcomat, és az sötétzöld lesz, akkor is föl fognak ismerni! Akár a világ bármelyik pontján. Mondom: „kösz szépen!”. Tehát még csak elmaszkírozni sem tudom magam.
# El is várod, hogy megismerjenek?
Néha jobb úgy, ha nem ismernek. Néha meg... Nekem van egy pluszjellemzőm az életemben, ami mondjuk az általános színészeknek nincsen. Ez a cinkos összekacsintás: Hogy én is tudom, miről van szó, hogy honnan ismer, ő is tudja, de nem mondja.
# Mert kínos neki mondani?
Nem. Nem ildomos. És ezt tudomásul is lehet venni.
# Számodra is ez egy tabu? Ne is mondja, honnan ismer, elég, ha tudatja, hogy ismer.
Nem azért, mert kellemetlen, hanem azért, mert kulturált, civilizált, és jófej-emberek vagyunk, és nem kiabálunk el az utcán olyan dolgokat, amik másra nem tartoznak. Tehát nyilván arról van szó, hogy diszkrét ember az illető.
# Szerinted a hírneved miatt neked nehezebb volt férjet találni? Szempont lehetett, hogy olyan pali kell, aki engem nemcsak szeret, becsül, hanem vállal is?
Nyilván, de hozzáteszem, nem kellett sokáig keresgélnem. Nagyon szerencsés voltam. Ugyanakkor tudom, hogy neki sem egyszerű. Nem vagyok egyszerű eset. Sosem voltam az, és ezt muszáj vállalnom.
# Mi az egyszerű eset és a nem egyszerű eset közötti különbség? Azt gondolom, hogy te egy nagyon-nagyon alkalmazkodó lány vagy, és ha találsz egy férfit, akkor annak aláveted magad, vagyis inkább a békét keresed, mint a konfliktusokat...
Az biztos, hogy nem vagyok az a tányérdobálós, mediterrán fajta, nem vagyok egy temperamentumos valaki, viszont vannak elvárásaim saját magammal meg az életemmel kapcsolatban, és azokból nem akarok engedni. Szeretem valóban a saját életemet élni, még ha ez néha megbicsaklani látszik is. Száznyolcvan fokos fordulatot veszek, és akkor húha! Mi is az én igazi életem?
# Sokféle életünk van és sokféle halálunk. Nem? Sokkal több, mint gondoljuk.
Szerinted több halálunk, mint gondoljuk?
# Talán. Az életben többször is meghalunk valószínűleg, és nem biztos, hogy a legutolsó a legtragikusabb. A veszteségeinkkel, az érzelmeinkkel, a kudarcainkkal sokszor halunk meg.
És a korlátainkkal.
# Te, aki házasságban élsz. Állandó kapcsolatban. Férjed, gyereked, családod van. Hogyan tudod már az önálló életedet élni ezek után? Ez nem illúzió?
Hát, ez egy nagy illúzió, igen. Belecsöppentem valamibe, amiről fogalmam se volt, hogy milyen lesz. A tapasztaltabbak azt mondták, hogy ugyan már! Három-négy év, és jobb lesz, mint az elején, mint amikor megszületik a gyerek. Ha már ugyanannyit bömböl, mint amennyit nevet, akkor már nagyon jól csináltuk. Ha csak fele-fele arányban. Tehát nem többet sír, mint amennyit nevet.
# És ha majd harmincöt éves, akkor is ugyanez lesz. Csak akkor nem huszonnégy, hanem huszonhét meg harminc óra ráfigyelés, a gyerekért való aggódás naponta.
Nem tudom… lehet… mikor perceket nem tud az ember megoldani, percekig tartó problémákat, akkor éveket emlegetni egyszerűen tahóság. De hát, mindig van valahogy. Ez összefügg egy nagyon fontos dologgal az életemben: Nem tudok nem dolgozni.
# Nem dolgozni? Vagy nem tevékenykedni? Vagy nem csinálni valamit? Vagy nem attraktívan csinálni?
Mindig csinálok valamit, csak sajnos felnőtt ember vagyok, és próbálok leszokni arról, hogy a pénz legyen a mércéje a tevékenységemnek. Hogy egy pénzkereső munkahelyen tevékenykedjek csak azért, hogy jól érezzem magam.
# Miért mondod, hogy sajnos?
Mert nem ennek kéne lennie a fontosnak. Gyerekkoromban nem gondoltam azt, hogy azért festegetek éjszakánként, meg azért faragok szobrokat szabadidőmben, vagy a pad alatt angolórán, mert abból nekem micsoda hasznom lesz! Nem. Azért csináltam, mert azt szerettem csinálni, az érdekelt. De talán már ilyen felnőttes szavakkal nem is lehet megmagyarázni azt a gyermeki lelkesedést, hogy miért firkálgat az ember a padra gyönyörű portrékat a szerelméről, az ideáljáról, a barátnőjéről, a barátjáról, amikor tudja, hogy óra végén a tanár, valószínűleg le fogja vele mosatni? És mégis! Gyönyörű padfirkákat lehet látni. Úgy, hogy legkésőbb a hét végén le kell, hogy radírozza vagy mossa az illető.
# Te is csináltad ezt? Egyáltalán milyen voltál?
Én is csináltam. Most meg már nem tudod mással megmagyarázni, hogy valamit miért csinálsz? Azért csinálom, mert megéri. Azért, mert ennyi és ennyi pénzem van belőle.
# Ez volt valahol az ártatlanság elvesztése? Amikor először érezted, hogy ezt most nem csinálnám, de meg kell csinálni?
Hát… megpróbáltam nagyon szövevényes kompromisszumokat kötni magammal meg az élettel. De szerettem az iskolában gyakorlatra járni: ugyanolyan helyen dolgozni, tevékenykedni, mint a pénzkereső emberek, csak az egy iskolai gyakorlat volt, ami ingyenesen zajlott, én nem kaptam érte pénzt. De rájöttem, jó, hogy vannak elvárások, van határidő, és ha hamarabb befejezzük, akkor hamarabb is megyünk haza, tehát van motiváció. És én, akit mindig lustának, linknek, trehánynak mondtak, mert elhagytam az osztály labdáját, mert mindig elvesztem az osztálykiránduláson, meg máson gondolkodtam az iskolapadban órán, én voltam a művészlélek, meg az álmodozó.
# És rád szóltak, hogy „Vad, megint nem figyelsz ?!”
Igen. Figyelek, csak ott repült egy madár kinn, vagy bármi. De akkor voltam ötös angolból, amikor mindig képregényt olvastam a pad alatt. Valahogy ez így jött ki. Hogy mégiscsak legalább két síkja van az agyamnak. Az egyik részét le kell foglalnom ahhoz, hogy a másik is normálisan működjön. Könnyebben elkalandozik a gondolatom, ha közben nem csinálok valami mást is, mondjuk a kezemmel. Fonogatok valami karkötőt vagy bármit. Be kéne vezetni az iskolában hiperaktív gyerekeknek, hogy tanuljanak meg karkötőt fonni, és közben figyeljenek is az órára. Nekem nagyon jól ment az ilyesmi.
# Hiperaktív gyerek voltál?
Nem, nem hiszem. Csak könnyen elmászott a gondolatom más irányba, nagyon könnyen. És én, aki az álmodozó meg a trehány voltam, meg mindig felvetettem azt a kérdést, hogy „mi is lesz ebből a gyerekből?”
# Pornósztár…
Azt még nem lehetett tudni egészen biztosan, de viszonylag hamar rájöttem, hogy szeretek dolgozni. Nekem jó, ha valaki ott áll mellettem, megmondja, hogy mit kell csinálni, én megcsinálom, és mind a ketten happyk vagyunk. Az tök jó.
# Te egy alkotó ember vagy! Neked nem lehet megmondani, hogy mit csináljál. A formális tevékenységedet talán lehet terelni, de ami belőled jön, fakad, árad, azt nem lehet.
Persze, szeretem, ha rajtam is múlnak a dolgok.
# Azt meg lehet mondani, hogy arra indulj, de hogy szökellj, ugrándozzál, bukfencezzél, azt már nem lehet szerintem előírni neked...
A képzőművész pályát azért hagytam ott, mert egyszerűen nem tudtam nap mint nap briliáns ötleteket gyártani, csak azért, hogy beírjanak egy csillagos ötöst a naplóba a nevem mellé. Mindezt tizenkilenc meg húszévesen. Amit megmondtak, hogy mit kell csinálni, azt gyönyörűen megcsináltam – persze, voltak hozzá felszereléseim, de mivel gyártani kellett, ontani a briliáns ötleteket, és tényleg, csak a tanár kedvéért, hogy mosolyogjon, vagy azért, hogy beírjon egy ötöst, az már nem ment. Úgy gondoltam, hogy ha nem lehetek az első, akkor miért kullogjak az utolsók között?
# Fontos neked, hogy első legyél?
Egy kicsi helyet mindig szeretek szakítani a világból magamnak. Csak magamnak. Hogy az az én kis helyem, és az kizárólag az enyém legyen. Hogy ott, abban ne kelljen versenyeznem senkivel. Ha az a határmezsgyén is van, és teljesen dilis is a dolog. Általános iskolában, mondjuk, nyolcvan emberből volt egy, aki tehetséges volt rajzból. Én az voltam. És nekem tök’ jó volt, hogy én voltam a nyolcvanból valamilyen formában kivételes ember! Mert nem voltam jobb matekból a többieknél, a humán tárgyakból sem voltam jobb. Nem voltam szar, csak nem voltam osztályelső. De ez nagyon is leválasztott a többi emberről.
# Többé tett vagy védekezőbbé, vagy kevésbé sebezhetővé?
Kevésbé sebezhetővé. Ki tudtam magamnak alakítani egy kis világot, amibe a többiek nem nagyon tudtak beleszólni, mert nem értettek hozzá.
# Mégis olyan pályán lettél aztán abszolút királynő és mítosz, ahol a dolgokat nem te alakítottad. Nem arról volt szó, hogy te elszavalod az „Anyám tyúkját” jól vagy rosszul, hanem hogy egy mechanizmusnak mennyire vagy igazán alkalmazható, beilleszthető, jó része? Ahol te hozzátettél valamit, amit fantasztikus szinten valóban hozzá is tettél, az egész ténykedésed: hogy kapsz-e lehetőséget, hogy kapsz- e szerepet, miként fogad el a producer, rendező, partner, operatőr, világosító, mindez teljesen kiszolgáltatottá tett…
Óriási szerencse is kellett, viszont ahhoz is, hogy én tényleg hozzá tudjak tenni ehhez a saját eszközeimmel. A világ legviccesebb dolga, amikor egy nagydarab, bajuszos, kopasz producer vagy fotós, vagy rendező elkezdi megmutatni, hogyan simogassa magát egy nő erotikusan. Nem tudja megmutatni, akárhogy igyekszik is, csak a röhögés van belőle. Sok közülük fel se fogja, hogy ez mennyire vicces és abszurd. Csak hülyét csinálnak magukból, ám ez legyen az ő bajuk. De ott a lényeg már rajtam múlik. Nagyon jó csapatba kerültem, tehetséges emberek közé, akikkel érdemes volt beszélni, dolgozni, együtt fellépni, együtt dolgozni valami közös fejlődésért. Viszont sajnos és szerencsére, nem akadt igazi riválisom. Tehát ez az egész csak azért alakult ki, mert nem volt éppen akkor egy nálam jobb valaki. Én voltam a hullám teteje, de lehetett volna sokkal, nagyobb is ez a hullám.
# Mitől voltál te a legjobb? A leginvenciózusabb, a legérzékibb, a legőszintébb, a leggátlástalanabb?
Én tudtam a legjobban kamuzni. Nem hiszem, hogy én voltam a legszebb. A szépség azért itt is elég relatív, de mondjuk, olyan eszközökkel dolgoztam, ami lehet, hogy másnak pont nem jutott az eszébe. Úgy gondolom, hogy egy nőnek az arca is fontos, hogy arra mi van írva. És azt is nagyon komolyan belevettem a történetbe, a játékba. Meg azt, hogy ha az embernek van egy kis önkontrollja arra, vajon hogy nézhet ki, ha így csinál, meg hogy néz ki, ha így csinál?
# Te ezt honnan tudtad?
Biztos sokat nézegettem magamat a tükörben gyerekkoromban...
# Tényleg csináltad?
Szerintem minden gyerek csinálja. Aki nem jár eleget társaságba.
# Van, akiben nem hagy nyomot, és van, akiben egy életen át rögzül.
Van, aki mondjuk – most lehet, hogy nagyon súlyosat fogok mondani – a logikai készsége meg az intelligenciája folytán a javára tudja fordítani ezeket a tapasztalatokat. Van, aki lehet, hogy csak a hajszínét látja gyönyörűnek, de van, aki meg mozdulatsorokat meg a lényéből fakadó szexuális energiákat. A táncosok is tükör előtt próbálnak, ott alakítják ki a dolgokat. A tükör igazából nem egy gyarló dolog szerintem, csak van, aki többet tanul belőle, és van, aki kevesebbet.
# Létezik egy legenda Törőcsik Mariról, aki egy időben állítólag órákat töltött a tükör előtt az arcát figyelve, mivel neki ez a kifejezőeszköze. Minden rezdülést pontosan kellett, hogy rögzítsen magában, hogy ez majd színpadon vagy filmen úgy hasson, ahogy azt ő akarja.
Én azért ennyire nem voltam bátor. A színészekben azt a bátorságot becsülöm, hogy valahogy, az önmaguk vállalása, abban a maximalizmus meg a mértéktelenség, ami néha már gátlástalanságba csap át, az valami hihetetlen tiszteletre méltó dolog.
# ... az önmagad vállalása, nálad nem volt olyan mértékű?
Én azért nem tettem olyan magasra a lécet azzal, hogy elmentem pornófilmekbe játszani.
# Abban mennyi a vállalás?
Vannak dolgok, amiket nem kell, hála Istennek, ott megcsinálni. A sorozatban például többször le volt írva, hogy most akkor zokog… — Egy kicsit elkanyarodok: itt, ebben a vendéglőben dolgozott egy barátom. Egy bosszantóan csinos, jóképű, suhanc gyerek. Fiatal, jó humorú, tényleg egy nagyon jó arc. Csodaszép barátnője volt, jól elvoltak, egyik tavasszal vett egy motort, és egy hónap múlva belehalt. Elesett vele, és ott maradt. Egy huszonnégy éves srác. Itt az utcában, mindennap sírt valaki. Férfi, nő, öreg, fiatal, mindennap megsiratták a srácot. Másfél évig volt itt mindennap friss, fehér virág, az ő tiszteletére. Iszonyú nagy trauma volt mindenkinek. Én azon a héten sem tudtam sírni a jelenetben. Azt mondta a színésztréner, hogy most akkor gondolj valami borzasztóra! Hogy elveszted apádat, anyádat, gyerekedet, kezedet, lábadat, bármit! És akkor biztos, hogy fogsz tudni sírni. Én nekem ez nem így működött. Ezt például nem kellett abban a világban megcsinálnom, a mostaniban meg nem sikerül. Ez az én vállalt defektusom.
# Neked van két világod? Egy akkori meg egy mostani? Május huszonharmadikán idetartoztál, és huszonnegyedikén beléptél egy másik világba? Te hiszel ebben? Hiszed, hogy nem hordjuk előre a későbbi világaink, és utólag nem hordjuk a korábbi világaink összes nyűgét, görcsét, vágyát?
De igen! Egyik napról a másikra történt. Meg is tudom mondani, hogy melyik volt az a pillanat. Tudnám pontosabban, de azt hiszem, hogy nem tartozik másra. Ez egy titkos vagy titkolt pillanat, amikor én az egyikből a másikba átléptem. Az én döntésem, amit dicsérhetek vagy szidhatok egy életen át.
# Ez a te döntésed volt, vagy benned dőltek el úgy a dolgok?
Is-is. Nem mindig képes az ember utolérni a döntéseivel a saját életét.
# És a korábbi életedre hogy gondolsz vissza?
Aki érdemes rá, annak szívesen mesélek róla, és szeretném, ha az nemcsak az én visszaemlékezés-örömem lenne. Azért szeretném, ha ebből, akinek szüksége van rá, tanulna. Nem fogok önéletrajzi regényt ezért kiadni, ezt leszögezem. De bármikor akadhatnak az életben olyan pillanatok, amiket én megoldhatok, amikor rám van szükség. Az én buta, ronda élettapasztalataimra, meg a szűk élettapasztalataimra, amiket szemtelenül fiatalon éltem meg, és most egészen más van. Bármikor. Mintha föntről valaki számítna rám, hogy majd ha jön az a valaki, az az ember, az az illető, fiú vagy lány, vagy bárki, akkor el kell, hogy mondjak neki olyan dolgokat, amikre én már rájöttem, és neki az majd segíteni fog. Tehát, nem temetem magamban ezt az egészet, de amíg nincs rá szükség, nem veszem elő. Bízom abban, hogy egyszer csak szükség lesz rá.
# Attól még, hogy valamit nem veszünk elő, attól még velünk él. Attól még éppúgy benne van a cselekedeteinkben, az elhallgatásainkban, az örömeinkben...
Hát igen, de nem ragaszkodnék semelyik véglethez sem. Ahhoz sem, hogy erről én soha többet az életemben nem akarok beszélni, meg ahhoz sem, hogy most akkor adjunk ki egy húszezer darabos kétkötetes antológiát erről az egészről.
# Szerinted amíg mindez tart, amíg éppen pornószínész vagy, addig az ember rááll szellemileg, lelkileg, testileg, zsigerileg, hormonilag arra, hogy e téren kiteljesedjen? Akkor megváltozik a tested, a hormonjaid működése, megváltoznak a zsigereid, az idegeid, az igényeid, a szexualitásod?
Sok váratlan dolog tartozhat az ember fejlődéséhez, mondjuk, a szexualitásának a fejlődéséhez. És az is teljesen váratlan dolog lehet és konkrét fejlődési pont, amikor valamit már elutasít. Hogy jó, mától kezdve ezt én nem! Utána majd jön más, nőnek tovább a fának a gallyai, csak valami már nem aktívan vesz részt az ember életében, hanem az emlékeken keresztül.
# Ha neked korábban mondják – tizenhárom és nem tudom, hány évesen –, hogy lesz az életednek egy olyan szakasza, amikor csinálod ezeket, és fantasztikusan csinálod, te kinézted volna magadból? Vagy azt mondtad volna, hogy „Pfuj, disznó!”, „Mit képzelsz?!” Biztos voltál vagy sejtetted, hogy te ennyire fantasztikus vagy egy területen? Hogy át tudod adni magad, vagy azt az illúziót kelted, hogy átadtad magad?
Nem nagyon tudom felvázolni, hogy mi történt volna akkor, ha ezzel valaki akkor megtalál. Eléggé kétesélyes vagy többesélyes lett volna a dolog, hogy mit reagálok. Tinédzser koromig nem igazán. Jó, ha az embernek akadnak barátai, mert elég ritka, hogy kiközösítenek valakit egy osztályközösségből vagy egy társaságból.
# Ahhoz már nagyon tehetségesnek kell lennie...
...de sosem voltam központi figura, nem igazán figyeltek arra, amit mondok... Ez azért nemrég óta van meg. Relatíve nemrég óta.
# Azóta, amióta karriert csináltál? Vagy híres ember lettél?
Mondjuk, azóta, amióta érzelmekkel átszőtt emberi kapcsolataim vannak. Amikor már nem csak az van, hogy jó, benned megbízok, odaadom pöttyös labdámat, játsszál te is vele. Miután kiléptünk a homokozóból, és komolyra fordultak a barátságok, meg a fiú-lány kapcsolatok, onnantól kezdve sokkal magabiztosabbnak és sokkal életerősebbnek érzem magam. Nekem érzelemdús emberi kapcsolatokra van szükségem. Még a barátaimat is, barátságokat is túlmisztifikálok, meg embereket túlszeretek, és mindig vacilálok, hogy ennek így kell-e lennie vagy nem?
# Soha nem fog kiderülni.
Nem. Mindig a ló valamelyik oldalán állok éppen.
# Téged mi vonzott ide? Tehetség, kalandvágy, érvényesülési lehetőség vagy lázadás, vagy...
…érvényesülési vágy. De inkább... Vannak szavak, amiket nem szeretek, és a „művészlélek” olyan. De az önmegvalósítás is egy nagyon béna szó, szerintem, viszont most nem jut eszembe más erre. Olyan dolgot szerettem volna csinálni, olyan dologra vágyom, miután egyszer már megkaptam: mondom, vágytam rá, megkaptam, és azóta nem is tudok élni e nélkül az elvárás nélkül –, hogy olyan dolgot fújjon elém a szél, amihez éppen én kellek. Amit más nem tud megoldani, nem tud megcsinálni, nem tud létrehozni.
# De honnan tudtad, hogy te ezt meg tudod oldani?
Szerencsém volt ebben is, hogy nem volt olyan mértékű ellenvetésem. Persze, tudtam, hogy nem rúghatom föl negyven ember munkáját.
# És miért nem tudják mások? Mert gátlásosak, görcsösek, prűdek vagyunk? Te pedig szabadabb?
Voltam. Amíg nem volt felelősség a vállamon.
# Benned nem voltak mindenféle gátak? Mit szólnak hozzá? Nem lesz-e rossz? Átlépek egy határt, amit nem szabad átlépni? Benned ezek nem működtek, ezek a görcsök? Csak kérdezem, miközben csodálom benned a szabadságot.
Most már én is azon az oldalon állok, ahol te, mert bennem is elmúlt már az a vállalkozó szellem, ami akkor megvolt. Van egy testvérem, de mindig egy kicsit különutakon jártam. Én egyedül mentem el kollégiumba száz kilométerrel odébb, egyedül jöttem haza, ha elfogyott a pénzem, akkor fele úton stopoltam, és a másik fele útra vettem meg csak a vonatjegyet. Nagyon önálló voltam, és imádtam az út szélén gyalogolni. Nem érdekelt, hogy nincsenek ott emberek. Az én szabadságvágyam az legbelül egy korlátlan valami. És a város körül is rengeteget bóklásztam egyedül, teljesen kietlen helyeken, és iszonyatosan jólesett tudni, hogy most akkor itt nincs senki, csak én, meg a természet. Imádtam a régi gyárépületeket, meg mindenféle ilyen elhagyott vackerájokat. Aztán buta vagyok és tényleg ostoba, hogy nagykoromra, amikor megtehettem volna, akkor bizonyos dolgokat nem tettem meg. Nem azért voltam én világutazó, mert kedvem szerint császkáltam, hanem mert ide hívtak dolgozni, meg oda hívtak, aztán megint ide, megint oda.
# Ezt már pornósztárként?
Persze. És ha az ember dolgozik, akkor nincs arra ideje, hogy körülnézzen a városban, legalábbis a legritkább esetben. Így hát nem vagyok mégsem akkora kalandor. Tehát csak félig vagyok világlátott ember. De amikor meg azt mondta a férjecském szerelmünk hajnalán, hogy akkor most menjünk el Thaiföldre két hétre, azt válaszoltam, hogy: „Jaj, ne haragudj, nekem lekötött munkáim vannak, én nem vagyok az a csaj, aki ezeket a lekötött munkákat csak úgy visszadobja. Majd megyünk később, megyünk máskor együtt, jó?”. Akkor kellett volna engem nagyon csúnyán seggbe rúgni, hogy térjek észhez, mert egy fél évvel később terhes lettem, és azóta szinte alig mozdulok ki a lakásból. Egyetlen döntésem, és egy ilyen utazás sem olyan, hogy akkor elmegyünk két hétre, ugrálunk a vízesések tetején, aztán lesz, ami lesz. Nem! A gyerekhez egy darabban kell hazajönni.
# Így van.
Olyan öreg vagyok.
# Te még gyerek vagy, nagyon gyerek vagy, ne áltasd magad.
Ne keressek kibúvót?
# Ne! Ne! Szerinted a sztárságot te alázattal csináltad, gőggel, közönnyel, kedvvel.
Kedvvel és alázattal. Pontosan azért, mert az én helyemben állhatott volna akárki más, aki esetleg nem csinálja ilyen jól ezeket a dolgokat, és nem ennyi jót tesz bele. De akkor mégsem én vagyok az, aki learatja a gyümölcsét, mégse én vagyok az a büszke ember, aki tudja, hogy ez miattam van így. Tehát valahol megbecsültem a megkapott, kiharcolt helyemet, nagyon megbecsültem. És ahhoz alázat kellett.
# Nem voltál úgy, hogy: ti hülyék, idióták, bevettétek ezeket a trükköket?!
Jó, egy picit igen. Igen, de nem kifejezetten a filmekre gondolok. Mert a film, az egy alkotás, mindegy, hogy miből hozod össze. Ha papírgalacsinokból gyúrsz egy palotát, az is az. Tudja azt a hatást képviselni. De amikor a „felismerős” emberek felismernek, és mondják, hogy „jaj, te milyen szép vagy!”, akkor röhögök. Hát ez hülye! És amikor hozzáfűzik, hogy „smink nélkül milyen szép vagy!”, akkor mérges is leszek. Hát ez nem normális. De ez a méreg elmúlik, aztán még jobban röhögök magamban. Kis hülyék, elhitték. Én tudom, hogy nem vagyok szép.
# De.
Most te is azt hiszed. Nem baj! Higgyétek azt.
# Mindig tudtad, hogy hol a valóság, hol a játék, hol az illúzió, hol az eszköz, hol vagyok én?
Nem kellett gondolkodnom rajta.
# Sose fordult elő, hogy netán kiestél a szerepből? Hogy valódi szenvedélyt éltél meg, valódi érzelmet adtál, valódi örömöt éltél?
Kettőnél több nem volt.
# Nem féltél, hogy elveszted azt a képességedet, hogy igazán őszinte legyél?
Igazán nem is akartam őszinte lenni! Ha valaki nem bízik a sorsában, akkor azt nagyon korán elkezdi. Nagyon jó volt gyereknek lenni, meg fiatal kis hülyének.
# Te még mindig a gyereket hangsúlyozod magadban! Úgy öltözöl, úgy viselkedsz, és úgy beszélsz. Közlöm veled, te még mindig a gyerekkorba próbálsz visszamenni. Miért? Egy hatalmas, diadalmas életpálya közepette.
Nekem az a legtörékenyebb.
# A gyerekkor?
Nem, az a dívaattitűd. Az a gyerekattitűd, amiről te így mondod, hogy gyerek, számomra sokkal biztonságosabb. És néha tényleg sokkal jobb kicsinek lenni. Egy kis vacak sminkesnek, aki ott a sarokban elszütyög, melózik... Jó kicsinek lenni. Figyelni, csak úgy nézni ki a fejemből, és nem ismer meg senki, meg egyáltalán, észre sem vesznek. Az a dívaattitűd baromira sérülékeny. Tényleg, ha csak összefújja a hajadat a szél, már kész. Nem díva vagy, hanem szakadt valaki. Megpróbáltam a hasznosat összekötni ezzel, ami nagyon felelősségteljes dolog, és mentem rendezvényekre, kikenve-kifenve, ahová muszáj is volt elmenni, vagy ahová szerettem is elmenni. A rendezvényen is, ha tényleg szemlélődni akarok vagy csak úgy nyugodtan jól érezni magam, akkor biztos, hogy valami tapétamintás ruhát veszek fel és nekisimulok a falnak.
# Te miért változtattál nevet? Vad Katiból lettél Michelle Wild, majd váltál ismét Vad Kativá? Pontosabban a házasságod óta Vad Horváth Kativá. Tudod, van az a nagy misztikus bölcsesség, hogy: a név jel. Nevünkben a sorsunk, tehát aki nevet változtat, az sorsot változtat.
Nem ismertem, de akkor elég jól ráéreztem, hogy ennek az egésznek kell egy külön név, és oroszlánként védtem a születési nevemet, még annak idején. Aztán kiderült, és röhögtem rajta.
# Ez is, az is te vagy?
Igen, de az nem tartozott a többi emberre. Ahogy engem megismertek, én képviselem a Michelle Wild nevű intézményt. Ez egy produktum vagy trend, vagy bármi.
# Az is a te legszemélyesebb, legbensőbb...
Igen, de a kalauztól sem kérdezik meg, hogy is hívják, hogyan szólítsuk. Nem. Ő kalauz, és kész. Én meg Michelle Wild, és nem kalauz. Nekem az volt a munkám. És a név megvédett engem. Mert tudtam, hogy ha ennek a figurának valami baja lesz, attól nekem nem esik bajom. Ha kipurcan ez a csajszi, attól én tovább élek. Nyugodtan kipurcanhat. Azért kellett neki különnevet adni. Megkérdezték volna: Katalin, maga miért csinálja ezt? Zsákutca. Michelle Wild, ki maga?
# És miért csináltad ezt?
Nem akarom senkinek se megmagyarázni, akire nem tartozik, aki nem az én házastársam vagy párom vagy galambom vagy kedvesem, hogy én ezt miért csinálom?
# Kérdezhetem? Vagy ne kérdezzem?
Próbáld meg. Mit gondolsz?
# Ez játék volt? Pénzkeresés? Tapasztalás? Kaland? Tudás?
Minden egyszerre. Nem tudok rá olyat válaszolni, ami annyi emberre tartozik, ahányan olvassák. Neked András, szívesen elmondom majd egyszer, négyszemközt.
# Mondok neked egy talán furának tűnő dolgot: azt gondolom, hogy amit csináltál, abban egészen zseniális voltál. Abban a műfajban, az érzékiségnek, a szexualitásnak, az erotikának valami egészen különös távlatait tudtad felmutatni. Nekem, amikor láttalak, most ezeken a filmeken, rólad a Monet- festmények vagy Renoir-festmények erotikája villant be. Olyan finomságokat sugalltál erről az egészről, mint a legfantasztikusabban finom és érzéki erotikus lények, Audrey Hepburn, Romy Schneider. Azt gondolom, hogy itt sokkal többről és komolyabb dologról van szó, mint amit te erről gondolsz. Lehet, hogy ehhez képest a te későbbi hétköznapjaid már sokkal szürkébbek lennének.
Igen, biztos, hogy a valóság megégetne, ha nem takaróznék az alázattal.
# Az nagyon te voltál, és kérem, nem elpirulni!
Lehet, hogy nem mindenkinek az életében történnek olyan dolgok, amire azt mondja, hogy „de jó lett volna belehalni!”
# Volt olyan?
Hát, nem úgy belehalni..., ami ott van fönn és ott is marad.
# Attól nem félsz, hogy ezek után az élet mindennapi jelenségei, túl szürkék és jelentéktelenek lesznek számodra? Persze a gyerek nyilván ugyanolyan színtű misztikus valami.
De. És nem is lenne szabad olyan dolgokat csinálnunk, ami nem közelíti meg a teljességet... Az időmet nem szabadna pazarolnom arra.. Az a baj, hogy nem merem másra hagyni. Vagyok olyan vidéki csajszi, engem úgy neveltek, hogy ezeket nem kell megcsinálni. Úgyhogy, amikor már nagyon nagy gáz van, már nagyon süllyed a hajó, akkor jut az eszembe, hogy talán nem nekem kellene takarítanom a lakást, miközben három munkahelyen dolgozom a gyerek mellett. Mert olyan egy kis hülye vagyok, és ez nem büszkeség, hanem tényleg hülyeség: csak azért is én fogom megcsinálni, mert nem vagyok én olyan úri hülye picsa, hogy ne tudnám megcsinálni. Aztán rájövök, hogy elmegy rá a napom, a hetem, a hónapom, aztán az éveim. És aminek szintén fontosnak kellene lennie, az meg tolódik: „Á, most nem megyek moziba a férjemmel, mert ki kellene takarítanom.”
# Én olyannak is hittelek megismerkedésünkkor, amíg a pincér nem szólt, hogy ez a csaj, akinek maga udvarol, az Michelle Wild. Én mondtam neked, hogy miért vagy ilyen gátlásos, el kellene szabaduljál, szexuális életet kéne már élned. Én azt hittem, hogy egy naiv, vidéki, szűzies kislány vagy.
Ez egy jó kezdés volt! Van egy kis album a fejemben, és vannak benne ilyen édes kis történetek. És most már ez is benne van.
# És utána eldicsekedtem ezzel mindenféle barátaimnak, hogy milyen fantasztikus emberrel kerültem össze.
Hogy milyen bátor voltál, tudatlanul! Teljesen őrült életem van.
# Van filmed magadról?
Van.
# Nézed? Vagy csak hogy ott legyen? Megmutatod majd a gyerekednek?
Még nem tudom. Vannak dolgok, amiket még nem tettem helyre magamban. Én már rég kidobtam volna őket. A férjem nem engedte!
# Ő nézi?
Nem, csak fontosnak tartja. Igen, hogy valamit szembesíthessen vele! Egy szép nagy fekete-fehér aktfotó van az ágya fölött.
# Tőled mindenki csodákat várt? Nem iszonyúan nyomasztó teher?
És néha teljesen más csodák jönnek a felszínre. Kalimpálok a varázspálcámmal, próbálok valamit összehozni, és tök más jön össze. Egy jó beszélgetés mindig is többet ért. 200-ból 199 pasival, jól éreztem magam, akivel még húztuk is egymást egy kicsikét, és nem történt semmi a beszélgetésen kívül. Feltuningoltam őt egy szintre, és nem akarom még az esélyét sem, hogy az elromoljon. Dumáltunk, viccelődtünk.
# Lehet, hogy javult volna, nem?
András, egy nő mindig sokkal érdekesebb, ha még nem dugtad meg. Ahhoz tényleg komoly csodáknak kell történnie, hogy egy nő akkor is érdekes maradjon hosszú távon, ha már voltatok egy ágyban. Néha tudni kell megállni, diszkrétnek lenni, elengedni, továbbmenni. Hagyni a kis kincseket, és nem porrá zúzni a drágaköveket, hogy az az enyém is. Felfalom, megeszem.
# Vágytál már anya lenni?
Nem. Az csak lett! Az anyaságra konkrétan nem vágytam, mert maximalista akartam benne lenni, és kiderült, hogy nem lehet. Azt gondoltam, hogy van egy csomó olyan dolgom – függetlenül attól, hogy karriert csináltam – amibe nem fér bele az, hogy gyerekem van. Nekem kell a nap huszonnégy órája, nekem kell a hét hét napja, a hónap harminc napja. Nekem! És ha békákat fogok rakosgatni az út egyik oldaláról a másikra, hogy ne menjenek rajtuk keresztül az autók, akkor se akarom azt mondani a gyereknek, hogy „bocs, most nem érek rá, mert békákat kell pakolnom, mert fontosnak érzem ezt a dolgot.” Aztán rá kellett jönnöm, hogy igenis, a bölcsi, a bébiszitter, a testvérem, aki most, ebben a pillanatban is vigyáz a gyerekre... Ezekkel sajnos meg kell alkudni, meg kell békülni. És iszonyú küzdelem volt a házasságunk, illetve a családalapításunk elején, hogy csak ne épp akkor essen hasra a gyerek és törje össze magát, amikor én pont az apja fülét rágcsálom vagy puszilgatom! Mert akkor önző vagyok, magamra gondolok, és az nem lehet fontosabb, mint egy gyerek. De tényleg! Ha őszintén, szenvedélyesen megöleli az ember a másikat, akkor kizárja a világot az agyából. Sajnos egy gyereket is. Ezzel küzdöttem, nagyon-nagyon sokáig. Aztán kezdett könnyebb lenni az életünk. Barátok közé, édes, aranyos gondozónők közé jár a gyerek, meg bölcsibe: imádja, fejlődik, jót tesz neki. És amikor éppen nem dolgozom, de ő még a bölcsiben van, akkor adódik szabadidőnk néha egymásra. Akkor vagyok képes mondani, hogy el tudom engedni magam. De az elején ez iszonyú nagy küzdelem volt, és ezért nem vágytam, nem fordult meg a fejemben, hogy én anya akarok lenni. Viszont a gyerek aznap fogant, amikor a doki azt mondta egy ultrahangos vizsgálat után, hogy biztos, nem lehet gyerekem! Jött, és azóta betölti az életemet. Lehet, hogy újabb fejezet kezdődött ismét az életemben??
Szegő András
|
|
|
VIP-Vendégünk listája|Amit mindenképpen nézz meg!
Vad Kati / Michelle Wild - 10 kedvenc színe listagazda: peron71|dátum: 2008/03/18.
|
|
|
|
