 |
| Korábbi VIP-vendégeink: |
|
|
|
 |
|
|
|
 |
LEGYÉL NAPRAKÉSZ! OLVASS!
Olvasd el VIP-Vendégeinkkel készített interjúkat, melyek híres emberekkel, igazi személyiségekkel készültek! Légy naprakész, olvass!
NÉZD MEG VIP-VENDÉGÜNK
LISTÁJÁT ÉS SZAVAZZ!
 Ha van kedved, pontozd VIP-Vendégünk listáját, elemeit, ezáltal új sorrendet állíthatsz fel saját listájukban! Vigyázz! Egy listára egy nap csak egyszer szavazhatsz, ezért a szerinted legfontosabb vagy legrosszabb elemre voksolj a listában.
VÉLEMÉNYEZD CIKKÜKET
ÉS LISTÁJUKAT!
Tetszett a velük készített interjú? Láttad már saját listájukat? Lenne pár gondolatod, melyet szívesen megosztanál másokkal? Véleményezd Te is a cikkeket és/vagy listájukat! |
|
|
|
|
|
|
|
|
 | Koltai Róbert
színművész, filmrendező
2008.03.28.
Most juszt sem fogok elbotlani a küszöbben! –mondja hangsúlyozottan, mélyen a szemembe nézve, markánsan utalva arra, hogy legutóbb kifelé jövet ugyanitt, miközben boldogságban fürödve fogadta néhány rajongójának köszönését, bizony elbotlott, és kis híján orra esett. Mintegy foglalataként egész lényének... |
Most juszt sem fogok elbotlani a küszöbben! –mondja hangsúlyozottan, mélyen a szemembe nézve, markánsan utalva arra, hogy legutóbb kifelé jövet ugyanitt, miközben boldogságban fürödve fogadta néhány rajongójának köszönését, bizony elbotlott, és kis híján orra esett. Mintegy foglalataként egész lényének, életének, egyéniségének. Miközben önfeledten élvezi a sikert, egy küszöbben elbukik. Napjaink egyik legsikeresebb, legnépszerűbb, legszeretettebb művésze, ahogyan jön a körúton, maga elé meredve, nehéz járással, görnyedt háttal, hatalmas, tömött aktatáskát cipelve maga mellett, inkább tűnik Arthur Miller gondok súlya alatt megroppant örök kisemberének, Willy Lomannak Az ügynök halálából.
Miközben a csinos felszolgáló kislányok csillogó szemekkel bámulják tisztes távolságból, és nem tudnak hova lenni a megtiszteltetéstől, hogy rögvest kiszolgálhatják a híres Koltai Róbertet, ő görcsösen töpreng azon, hogy miként is kérhet facsart narancslét? Ül, sötét ingjében, porcelánfehér zakójában, krémszínű nyakkendővel, vakító eleganciával, mint leghódítóbb alakításaiban Marcello Mastroianni, és közben görnyedt tartással, zavartan matat az asztalon, mint legmegkapóbb szerepeiben Kabos Gyula. Csupa feszültség, csupa ellentmondás, csupa rejtély, csupa kiismerhetetlenség. Áradozva mesél vastapsos előadásokról, tomboló sikerű filmbemutatóról, nagy nemzetközi visszhangról, áradozó sms-ekről. Egy boldog, sikeres, könnyed, gondtalan ember, művész gyermekien tiszta, naiv vehemenciája, önfeledtsége ez. Hiába, no, megérte a sok munka, fáradság, akarat, nekibuzdulás! Csakhogy közben történnek egyéb dolgok is. Furcsa, apró, de nagyon árulkodó dolgok. A vizespoharat egy rossz mozdulattal feldönti. Az üveget kétszer egymás után is lelöki az asztalról. A csokival saját zakóját pecsételi le, majd heves mozdulattal szétmaszatolja. Az üveg pléhkupakját ficnikre szaggatja. Nézem és elmerengek. Miközben egész életében szinte egyebet sem csinál, mint szerepel, önmagát mutogatja, kitárulkozik, hat a világra, az az érzésem, hogy állandóan bujkál, rejtőzködik. Hogy egy ponton túl be senkit nem enged. Hogy miközben mindig nevettet, ő maga egy kicsit mindig szomorú, miközben a közönség kedvence, lelke mélyén mindig magányos, közben imád csapatokat gyűjteni forgatás, színház, játék, turné vagy bármi ürügyén maga köré, lénye bárki más számára megközelíthetetlen, talányos.
# Robi, ahogy megláttalak az utcán ezzel a nagy táskával az az érzésem támadt, hogy te egész életedben mindig cipelsz valamit magaddal. Hogy te eredendően egy ilyen cipelőember vagy, aki mindig hatalmas terheket hord. Ha éppen nincs a kezedben semmi, akkor is viszel valamit.Gondokat, terheket, súlyokat, félelmeket. A válladon, lelkedben, zsigereidben.
Így van. Néha elegánsabb táskákban, de főleg szatyrokban. Most még vívódtam is, hogy hátradobjam-e ezt a göncöt csomagtartóba, vagy hozzam magammal? Mert tudom, hogy most semmi szükség nem lesz ebből semmire, hacsak nem az unokáim képeit fogom megmutatni neked. De más mi lenne? Megmutatom. Látod, itt van három autósbüntetés … nem akarod ezeket kifizetni?
# Még töprengenék rajta egy kicsit…
Akkor itt van a naptáram, nézd meg, tele van elfoglaltsággal! Ez volt tegnapelőtt, ez volt a tegnap… Na, figyeld csak, ide nem volt beírva egy fontos dolog, hogy átadtuk a százezredik nézőnek az ajándékcsomagot a „Megy a gőzös” kapcsán. Már gondoltam is egy szóviccre: hogyan mondják, ha egy mozdony nagyképű? Nos, „megy a gőgös”. Persze, lehet, hogy nem is olyan jó… Mindegy… Itt pedig megyünk Kazincbarcikára, úgy hogy, az egész várost fölköszöntjük, közönségtalálkozóval egybekötött vetítéssel. Hetedikén Debrecenben lesz előadás. Te hoztad szóba!
# De én nem ezt hoztam szóba! Hanem azt, hogy te egy olyan pali vagy, aki valami terhet mindig cipel.
Ez maga a súly!
# Ki soha nem megy könnyedén az utcán, nem ül le könnyedén hátradőlve, magát kihúzva, felszabadultan a világba nézve... Van valami, amit folytonosan görgetsz magad előtt...
Igen... Van… Igen, amikor, mint most is önfeledten örülhetnék mondjuk ennek a történésnek, amit mondtam. Végre jókor mutattunk be egy olyan filmet, amire igény van, imádják. És ehelyett meg azon morgolódok, hogy vannak írással foglalkozó, tök tehetségtelen emberek – nem is mondom, hogy mi a foglalkozásuk -, akik versenyben pocskondiázzák, csak azért, mert úgy gondolják, ezen lehet próbálgatni a tollukat. Én meg, ahelyett hogy felszabadultan örülnék, érezném a mámort: a színészek így játszanak egy filmben, ahol szerintem én még dobogón sem vagyok, pedig elég jól játszom a szerepemet. Annyira jók! És ezt észre se veszik, akik ezzel foglalkoznak és írnak! Hanem marhaságokat, bántásokat, általános igazságokat írnak, mert nem értik a szakmájukat. De erről, ígérem, soha többet nem fogok beszélni, csak most kibuggyant. A fiam is azt mondta, hogy kitagad, ha ezzel foglalkozom. Ahelyett hogy örülnék, hogy százhatvanezer tagja van a „Megy a gőzös” klubnak. Tudod ez egy portál. Eleinte nem hitték el az emberek, hogy én beszélgetek velük, de aztán bebizonyítottuk. Egy szolnoki vetítés után a közönségtalálkozóra lejött egy kamera, megmutatta, és akkor megnyugodott mindenki.
# És akkor miért nem tudsz tényleg örülni a sikernek?
Mert mindig cipelek valamit, ahogy mondod. Ez alkati dolog. Örülni tudok, csak közben nyomasztanak olyanok, amiket egyáltalán nem kéne észrevennem. Nekem azt kéne észrevenni, hogy a Molnár Piroska mit mondott a filmre, meg a Zsigmond Vili, a valaha élt legnagyobb filmesek egyike, mit mondott Los Angelesben a filmről. Csak ezzel kellene törődnöm.
# Mit mondott?
Nem mondom meg. Pont az ellenkezőjét, mint amit ezek az urak. Csapkolódnak. Vannak nagyon jó meglátások is, de...
# Mondd, te nem félsz jobb színészeket hívni a filmjeidbe? Vannak remek színész-rendezők akik vigyáznak arra, hogy ők legyenek a legjobbak, leginkább dominánsak.
Nemhogy nem félek, de szeretem. Tudom, hogy attól én is jobb leszek. Az nem teljesen pontos, amit mondtam, mert mindenki a maga szerepét játssza. Van, akinek látványosabban jön elő, van, akinek kevésbé, és csak a végén derül ki, milyen volt. Ha ezt a csapatot megnézzük, akkor ez egységes csapat.
# Persze, és lehet, hogy csúnya, amit mondok, de ha belegondolok, eddigi filmjeidben, igenis voltak jobbak. Például Molnár Piroska jobb színész nálad. Talán mindenkinél jobb színész a világon.
Nekem osztálytársam volt, ma is barátom. De, hogy jelezzem, ez az összehasonlítás mennyire csúsztatás. Egy férfit meg egy nőt nem lehet összehasonlítani. Engem is lehetett látni ilyennek, őt is lehetett látni olyannak. Ezzel együtt tudom, hogy ő az egyik legnagyobb magyar színésznő. De ezt nem kilóra mérik. Nem kell egy saját magamra mondott önironikus mondatból megállapításokat tenned, mert ez állandóan váltakozó dolog. Egy férfit meg egy nőt kár összevetni! Játszottunk mi együtt is, és azért volt ő jó, mert én is jó voltam, én meg azért voltam jó, mert ő szintén jó volt. Ő volt a Marcsa, én meg a Miska. Ezt csak példaképpen mondom.
# Te eddig minden filmed után elkezdtél áradozni, hogy milyen fantasztikus volt ez, az, amaz. Tőled nem hallottam, hogy: ezzel én most kicsit befürödtem! Nincs olyan filmed, hogy utána ne kezdted volna, hogy ez olyan zseni volt, az olyan zseni volt...
Bereményi Géza megmondta egyszer egy interjúban vagy nyilatkozatban, hogy szerinte az a filmrendező – bármi van írva az embernek a személyijébe – aki először is el tudja képzelni, hogy egy filmből a vásznon lesz valami, és a második jellemzője a filmrendezőnek – amitől valaki filmrendező -, hogyan osztja ki a szerepeket. Ez nem véletlen, amolyan gólyahozta dolog, hogy adott szerepben ki, milyen. Ezt elgondolja az ember, néha a producerrel együtt. Például, ebben az esetben a fiam eléggé jól beleszólt a dolgokba, jó irányba vitt dolgokat. De még a szerencse is velünk volt. Mert például Csuja Imre egy kicsi szerepet játszott volna. Őt én egészen fenomenálisnak tartom. És nagyon sok olyan ország van Európában, ahol egy ilyen filmalakításra, amilyen az ő cigányvajdája – ahogyan ő ott van, ahogyan a poénok robbannak, amikor mondja – legjobb férfialakítás-díjakat kapna. Nálunk meg?! Szinte rá sem hederítenek, akiknek az lenne a dolguk, hogy figyeljék! Nálunk még mindig külön veszik, a közönségfilmet, és külön művészfilmet. A hangsúlyokból is érzed, hogy ez nonszensz, ilyen nincs! Jó film van, meg rossz film. És hogy mennyire velünk volt a szerencse ebben az esetben: Csuja Imre egy icipici szerepet játszott volna, csak közbejött betegsége. Kovács Lajoska – aki ugyancsak frenetikus színész – lett volna eredetileg a cigányvajda. Egy napot forgattunk is vele, mert kiderült, hogy akkor még nem gyógyult föl teljesen egy nagyon-nagyon súlyos betegségből. Hozzáfűzöm, hogy hál’ istennek most már makkegészséges, és lehet, hogy fogok vele dolgozni a következő filmemben. Annyira szép volt, amikor a premieren odament Csuja Imréhez Lajoska, és azt mondta, hogy... Neki az a szavajárása, testvér… Tehát azt mondta, „Testvérkém! Én valószínűleg nem tudtam volna ezt ilyen jól megcsinálni.”
# Te tudnád ezt mondani valakinek?
Hát... Az egész beszélgetésünk most arról szól. Amit idáig mondtam, abban benne van, hogy szerintem én nagyon jól játszom a „Bajusz” állomásparancsnokot, de a végeredményt nézve csak egy vagyok a sok jó között. Erről szólt idáig, amiket mondtam. De ezek szerencsére árnyalatnyi különbségek. Meg hát abban egy picit benne vagyok, hogy ki, milyen jó, ahogy finoman terelem a dolgokat.
# Oda tudsz menni bárkihez, azt mondani, hogy én ezt nem tudtam volna ilyen jól? Képes vagy felülemelkedni a hiúságodon, és ezzel a fajta nyitottsággal közeledni?
Nézd, ez virtuális kérdés. Mert csak akkor érdekes, ha pont én is ugyanazt játszanám, mint másvalaki. Én odamehettem volna Págerhez, meg Latinovitshoz, amikor játszottam később a szerepeiket, de sajnos már egyikük sem élt. Ők jobbak voltak. Én viszont egészen másképp játszottam. Például a Sándor Gyuri – jó barátom - mindig mondja hogy neki az a fajta Cipolla - ami nem olyan démoni volt, mint a csodálatos Latinovits-alakítás – bizonyos szempontból még félelmetesebb volt. Hogy az enyém egy közülünk való, kedves gyilkos volt, és az adta dermesztő mivoltát. Mondom, ezeket a dolgokat nem lehet versenyeztetni. És a Lajoska is hozzátette, hogy én talán nem tudtam volna így megcsinálni. Természetesen nem, de szerintem minden színész úgy játszik, úgy kel fel reggel, úgy megy be a színházba, hogy ma jobb leszek, mint tegnap. Engem nagyon gyakran szembesítenek a saját filmjeimmel, és akkor tényleg skizofrén érzéseim lesznek: hogy ez a filmem jobb volt, az a filmem kevésbé. Neki a „Csocsó” tetszett jobban, másnak a „Szamba”. Legalábbis így mondják. Ilyenkor, érdekes, az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Mert mind a kettő én vagyok. Aztán, amikor valaki bántani akar, azt mondja: „Hát, ez nem olyan, mint a Sose halunk meg!”. A saját dolgaimon belül vannak kis sebek, és miután én erre nagyon érzékeny vagyok, észrevettem már, hogy megsértődöm az új film nevében a régi sikerre. Azért hál’Istennek mind a hét filmem – most már mondhatjuk, hogy hét – valamennyire sikeres volt, és ha ez így folytatódik, akkor elérem a kétmillió nézőszámot moziban. Anélkül, hogy filmrendező lennék. Ezek vállalható filmek.
# Úgy érted, hogy nem tanult filmrendező lennél?
Én teljesen véletlenül kerültem oda, hogy rendezhessek. Szakmai felkészültségem, ma már elárulhatom, nem is volt meg hozzá. Ne is firtassuk. Most már egyre kevésbé lehet erdőbe vinni, miközben csinálom a filmet, de még mindig nem a technikai felkészültségem az erősségem. Rengeteget kell még tanulnom. Például mióta bejött a vágóasztal helyett az elektronikus összerakás, nagyon megváltozott a helyzet. Most már az egész filmet ide, oda, amoda lehet alakítani, egyetlen mozdulattal. Ez számomra nagyon nagy könnyebbség, mert pont a teremtéshez, új dolgok létrehozásához van leginkább készségem. A dolgokról jutnak eszembe más dolgok. És immár szinte bármit meg lehet csinálni! Jelenetekből pillanatokat kivenni, azt a film végére tenni, amit a film elejére szántunk, azzal kezdjük, mert minden csupán egy mozdulat az egész, és ebben már nagyon otthonosan mozgok. Ezzel együtt, ami az igazi kihívás, azt soha nem fogom tudni teljesíteni… Hogy is mondjam? Én, ha tehetem, vetítés alatt ott ülök a nézők között – mert a közönségtalálkozókon nem érzem magam feljogosítva, hogy beszélgessek a filmről, ha nem nézem velük végig. Figyelem mindig, miként reagál az aznapi közönség, és közben rengeteget tanulok is. De ami a lényeg: Van olyan eset, hogy nézés közben már három hatalmas poén eszembe jut, de azt soha többé nem lehet beletenni a filmbe. Miért nem jutott hamarább az eszembe?! Legjobb lett volna a forgatáson. De ha akkor nem, még mindig lehetett volna az utószinkronban is nagy poénokat, nagyon nagy poénokat betenni. Ezt már a „Sose halunk meg”-ben is csináltam. Igen, nagyon nagy poénok is kerültek így be. „Ne csak rágj apukám, nyelj is!”. Ezt képen kívül bemondtam az utószinkronban, hónapokkal a forgatás után. És a moziban úgy röhögtek, hogy utána négy poén nem hallatszott, mert még mindig röhögtek. És most olyanokat vettem észre – így is nagyon sikeres, megnevetnek – hogy még mit hagytam ki! Akkor ezen rágódom napokig.
# Neked ez az életed?
Lehet. Nem túlzás, hogy nekem egy ideje ez az életem. Most a „Megy a gőzös”, a „Csocsó”, meg a „Sose halunk meg”, még mindig.
# Az egész életed lényegében produkcióról produkcióra, előadásról előadásra, filmről filmre alakul?
Persze. De egy ilyen periódus szerencsére évekig tart. Nem tehetek róla, hogy nem bukásokat csinálok. Tényleg nem tehetek róla.
# Pedig mindent megteszel, hogy az legyen…
Ezt meg sem hallottam. Pedig milyen egyszerű lenne: hamar megbukni, és akkor nem lenne vele annyi teendő. De még a filmekkel is évekig járkálok külföldre. Az összes filmem volt kinn, nem dicsekszem, hogy hol, de mindenféle földrészen. Dél-Amerika, Amerika, és szeretik, és fantasztikus kritikákat írnak róla, mert ott nem tudják, hogy én vagyok a „Bakter úr”. Hogy én voltam az „Illetékes elvtárs”, meg én voltam mindenféle a kabaréban. Ott csak néznek egy filmet, és arról írnak. Most is fölhívtak Varsóból valamelyik nap, mert a „Sose halunk meg”–gel indul egy európai filmsorozat a Zoom Televízióban. Varsóban volt a díszbemutató a Magyar Nagykövetségen. Több mint százan voltak, főként szakemberek. Fölhívtak, és kihangosították a termet a film után, hogy hallgassam meg a tapsot. Még beszélgettem is kihangosítva velük. Tehát, még mindig éli az életét a film. Most megyek tizenötödikén Bukarestbe, ahol lesz egy nemzetközi filmfesztivál, és a „Sose halunk meg”-et meghívták, és engem is. Kirohanunk, visszarohanunk. Szóval, tulajdonképpen ezek hosszú távú dogok. Ugyanígy hosszú távú, hogy a Kern Andrissal több, mint ötszázszor szerepeltünk együtt, csak a József Attila Színházban két darabban. Sőt, volt egy harmadik, azzal már közel lenne az ötszázötven-ötszázhatvan. Mert mennek a mai napig is, sőt, a „Minisztert” visszahoztuk, három-négy év szünet után, szinte közkívánatra. A „Sose halunk meg”, amiben az alapötletben, meg a forgatókönyvben, a librettóban is részt vettem a Nógrádi Gabival, és Dés Laci csodálatos zenét írt, Nemes pedig ugyanolyan szöveget... Igen, ennél nagyobb öröm embert nem érhet! Elkezdek mesélgetni valamit tizenvalahány éve, vagy huszonvalahány éve barátaimnak, abból egyszer csak lesz egy film, amit szeretnek mindenütt, csodákat írnak róla, és születik belőle más műfajban egy működő színpadi mű, amit esetleg a világban is el lehetne adni, szerintem. Most dolgozunk azon, hogy legalább legyen néhány dal angolra lefordítva. Illetve, dolgoznak rajta, akik ehhez értenek…
# Szerinted te mitől vagy ennyire sikeres?
Én nem vagyok sikeres.
# De sikeres vagy, méghozzá abszolút jogosan. Te is tudod, éppen most mesélted, hogy a színházban ötszázas szériáid vannak, az Illetékes elvtárs ma is népszerű, a hét filmed mind sok nézőt vonzott. Ennyire tehetséges vagy? Ennyire ráérzel arra, hogy mit igényelnek az emberek? Ennyire szimpatikussá tudod tenni azt, amit csinálsz? Vagy mi lehet a siker oka?
Az, hogy az a szenvedélyem – véletlenül az a legfőbb, mindennél erősebb szenvedélyem -, hogy örömet okozzak. Mert attól nekem nagyon jó lesz. Hogy örömet okozzak, és ehhez van valamilyen érzékem. Apukám olyan volt, mint egy motor, anyukám csupa szív-lélek volt… Én belőlük vagyok. Ugyanakkor tele vagyok nyilván hibával, meg gonddal, meg rossz tulajdonságokkal, de mindenek fölött álló boldogság nekem, hogy az örömszerzéshez van készségem. Ezért néha, amikor mások csapkodnak, meg durvák, én akkor is kedves vagyok az emberekkel, mert kíváncsi vagyok rájuk. Talán ez is a titok. Kíváncsi vagyok, és amit én kapok az élettől, az termékeny talajba hullik, mert eszembe jutnak róla dolgok, események. Volt egy orosztanár a gimiben, aki addig nem volt sztár, amíg én el nem kezdtem „megcsinálni” őt.
Aztán ő lett a gimnázium legnagyobb sztárja, mert bepisiltek a paródián. Az igazgató félrehívott, és kért, hogy „csináld meg nekem is az orosztanár paródiát, ígérem, nem mondom meg neki”. Szóval, a semmiből nekem eszembe jutott valami. Talán ez lehet a titok nyitja. Aztán, ha valami van is, a valamiből meg a jók jönnek az eszembe. Olyan, ami nagyon sok embert érdekel, ami nagyon sok embert megérint, és ami nagyon sok embernek örömet okoz. Csak csodálkozom néha, hogy egy ilyen ingoványos területen, mint a film, nagyot tényleg nem hibáztam. Van két filmem: A „Miniszter félrelép”, meg az „Ámbár tanár úr”, amire nem vagyok annyira büszke, mint a többi ötre, feltétlenül. De a többi ötre nagyon büszke vagyok, és ezt visszaigazolják. A Zsigmond Vili, aki már négy filmemet legalább látott, és most, Los Angelesben is odavolt a legutóbbi filmért. Ugyanakkor meg biztos, mindjárt véget ér, mert már hatvanvalahány éves vagyok. Ezeket viszont többe nem lehet meg nem történtté tenni.
# Hatvanvalahány év egy filmrendezőnél még semmi.
Jó, jó, de én játszom is ezekben a filmekben! Most jól bírom a mégoly megfeszített munkát is, 88 éves koromban azonban, úgy képzelem, már nem bírom annyira… De egyelőre borzasztóan élvezem így, és most fordult először elő velem. Illetve nem is először, hanem másodszor! Mert az első filmem, a „Sose halunk meg” után Simó Sándor fölhívott, és azt mondta, neked kéne még tovább filmet csinálni! Abból lett a „Szamba”. Aztán már én is kezdtem elhinni, hogy érdemes belevágnom. Aztán most megint, a „Megy a gőzös” után, meg a siker után, fölkértek egy bizonyos dologra. Épp azon dolgozunk. De arról nem mondok semmit, mert még csak most elkezdődött.
# Jó dolgok nagyon sok embernek jutnak az eszükbe, de többnyire megmaradnak az ötlet szintjén. Benned meg van egy fantasztikus képesség, hogy mindent kicsikarsz, mindent kicsiholsz egy ötletből. A végére jársz, utánamész, nem engeded el az ötleteidet.
Ehhez vannak társak. Írók és más nagyon jó társak.
# Igen, de benned az akkor is különös képesség, hogy buldogszívóssággal végigjárod...
Én egy lusta alkat vagyok.
# Azért nyüstölsz, hajtasz másokat?
Szokta is mondani korholóan Dés Laci, hogy milyen hamar kértem tőle, hogy a „Nagy utazás” legyen kész, szövegestől, mindenestől. Éreztem, hogy az nekem ad valami egészen nagy pluszt. De többnyire a lustaságomat próbálom lázas tevékenységgel leplezni.
# Szerintem ezt csak mondod. Nem igaz, hogy lusta vagy!
Amikor nincs kedvem, nem volt kedvem valamihez, akkor nem lehetett kimozdítani a szobából. Már-már depressziósan lusta voltam. Ennek talán némileg ellentmond, hogy van bennem egy örök, gyors szervezőerő. Szerencsére azt látom, hogy a fiamban, ez még inkább megvan.
# A papádban volt meg érzésem szerint leginkább.
Pontosan. Ismerted a papámat?
# Persze. A sportvilágban ő egy nagy mítosz a mai napig.
Ha például Mészöly Kálmánnal beszélsz, és azt mondod, hogy a Koltai Pista bácsi, akkor negyedórát beszél róla. A Szívós Pistinek is legjobb barátja volt. A Vasas vízilabdások is könnyes szemekkel emlegetik. Na, nyilván szorult belém valami az ő szervezőkészségéből, kreativitásából. Sokszor érzem úgy, hogy ami jó van bennem, ha egyáltalán van, azt szüleimtől örököltem. Csodálatos energiákkal, vitalitással, örök optimizmussal megáldott emberek voltak. Ha valakinek eltörött a lába, apám képes volt ragyogó arccal magyarázni, hogy milyen jó, hogy a másik viszont egészséges maradt. Nehéz, küzdelmes élete volt, de robusztus életerejével, remek természetével így élt meg minden sorscsapást. Vele annyira összenőttünk, hogy már nem is tudtam, hogy hol végződik ő, és hol kezdődöm én. Amióta elment, nem is vagyok teljes értékű ember.
Olykor úgy érzem, hogy valami kihasadt belőlem. A mamám már negyvenvalahány éves volt, amikor a haverjaim még irigyeltek, hogy milyen klassz nővel megyek az utcán, és nem akarták elhinni, hogy az anyukám. Csupa szív, csupa rezgés volt. Igen, effektíve remegett a keze a háborús üldöztetések miatt, amikor nyolc hónapos terhesen bujkálnia kellett apukámmal. Egy házaspár bujtatta őket a padláson. Csodálatos emberek voltak, viszont a gyerekük valami főnyilas lett. Elképesztő: saját fiuk elől is rejtegették őket. Gondolj bele, micsoda döbbenetes szituáció: a fiú lent készül az aznapi zsidóvadászatra, szüleim fent lélegzet-visszafojtva rejtőznek, a háziak pedig, miközben figyelik, hogy jól fel van-e öltözve a gyerek, mert mégiscsak az ő gyerekük, rettegnek, nehogy megreccsenjen valami odafenn, mert az az életükbe is kerülhet… Döbbenet! Szerintem a sok szorongás hagyott mély nyomokat anyukámban, és emiatt vitte el a rák mindössze 48 évesen… Erőimet, szenvedélyeimet, optimizmusukat tőlük örököltem.
# Te milyen gyerek voltál?
Kiskoromban Morgónak hívtak, mert ha le akartak küldeni vásárolni, mindig morogtam, hogy miért mindig én? Az utcában szerettek a srácok is. Nem tudom, hogy miért, de mindig a nagyokkal barátkoztam inkább. A fociban lusta voltam. Jól cseleztem, ügyeskedő voltam, de nem szerettem futkosni. Tizenhárom éves koromban a Vasas kölyök III-ban játszottam, és valami rossz osztályzat után a papám úgy döntött, hogy szögre akasztja a focicipőm. És akkor mondták is neki, hogy „Pista! Miért vagy ilyen kegyetlen, ilyen szigorú?” Azt mondta, hogy nem szigorú és kegyetlen , hanem láttam őt játszani. Visszavonultatott, ő, a híres futballvezető. Tizenhárom évesen visszavonultam, és megírtam a futballemlékirataimat. De ez csak vicc.
# A papád, aki nagyon szabályos, derék, tisztes ember volt, miként vélekedett arról, hogy a fia színész akar lenni?
Dehogy volt szabályos! Vannak fényképek, amikor játszott színpadon amatőr társulatokban. Magyarország egyik legjobb versmondója volt. Mindig szavalóversenyt rendeztünk otthon, és mamám egy ponttal a papámat hozta ki győztesnek! Még akkor is, amikor már én is szavaltam. Engem ő terelt a színészet felé. Autodidakta előadó és autodidakta költő volt, és vannak egészen nagyszerű versei is. Például az a verse, hogy „Valaha rég, még srác koromban / Az én részemre nem volt ágy / Mint hontalan kis csibész / Csavarogtam az éjszakákat át… Pontosan emlékszem a folytatásra. Dereng, hogy néha elveszti a ritmust, elveszti a versformát, de költői ereje átsodorja mindenen. A humora meg mindenkit lehengerelt?! Abban a társaságban, ahol az apám volt, dőltek a nevetéstől. Mert egy átütő erejű ember volt. És ha kellett, erőszakos is volt, el tudott intézni bármit. Akkor szervezett túrát csapatoknak, amikor még Csehszlovákiába se jutottak ki! A válogatott Bázarekettyén játszott, ő pedig a Csepelt elvitte Guineába meg Ghánába. Tehát amit az előbb kérdeztél, ez elsősorban bennem is és a fiamban is az apukámból van. A kreativitás mellett az erő és a művészethez való érzékenység.
# Te mindent teljes odaadással, elementáris szenvedéllyel csinálsz.
Hát igen. Ez olykor a hibám is. Ez volt az egyik oka a folytonos játékmániámnak. Borzalom volt. Iszonyú sok pénz, és rengeteg időt herdáltam el lóversenyen, totózókban, rulettasztalok mellett. Muszáj volt újra és újra eleget tenni annak, amit játékszenvedélyem folytonosan követelt belülről.
# És ez szerinted elfojtható?
Nem, csak átalakítható. Másfelé irányítható. Rádöbbenni, hogy nem csupán az a játék, amit annak kinevezünk. Szerinted kell annál nagyobb játék, minthogy most fölhívom a mozikat éjjel? Hány néző volt ma? Olyan vagyok, mint egy besurranó... csak telefonon. Amúgy is aranyosak a mozivezetők. 28 moziban megállás nélkül megy a filmem. És olyan szépeket mondanak, annyira szeretik! Én meg írom a számokat és összeadom. Az én kusza kézírásommal. Tegnap is volt tízezer nézőnk az én számításaim szerint. Most, ebben a pillanatban, olyan százharminc fölött tartunk, de mire ezek a sorok megjelennek, szerintem túl leszünk a kétszázezren. Ennél nagyobb játék nincs a világon...
# Minden egyes néző neked személyes siker?
Nekem az. És azt is látom a mozik földrajzi elhelyezkedésén, hogy hol szeretnek engem, meg amit csinálok, és hol kevésbé.
# És hol szeretnek?
A hegyvidéki úri negyedben kevésbé, és mindenütt, a Westendtől a Pólusig, a Lurdy Háztól... ahogy kijjebb megyünk, ami én vagyok. Nekik mesélek elsősorban. És vidéken mindenütt. De a többi helyen sincs baj, jól megy a film, csak kiugróan magasabb a nézettség ezeken a kedves helyeken, ahol a kisemberek vannak.
# Ez olyan furcsa: Te belekerültél egy bohém művészvilágba, sikeres rendező, producer lettél, és mégis alapvetően megmaradtál proligyereknek igazából.
Te változtál?
# Nekem azért könnyebb. Nem csináltam karriert, nem lettem sztár...
De! Mindenki tudja, hogy ha a Szegő ír valamit, az oda van téve. Akik megváltoztak, azokat egy kicsit sajnálom. Aki holmi kisebb-nagyobb sikertől más ember lesz. Különösen, ha negatív ez a változás. Persze, ha egy rossz emberből attól, hogy szeretik, elmúlnak bizonyos negatívumok, az egy ünnepelendő dolog.
# Tudod te, hogy mi benned ez az iszonyatos nagy szeretetvágy?
Ez a kisgyerek. Minden kisgyerek beleőrül, ha megszületik a testvére, mert azt akarja, hogy ne azt szeressék. Tudod, „Engem vigyen föl a padlásra!” Ez az érzet, ha egy kisgyerekben van, ha egy kisgyerek ilyen, akkor azt mondják, hogy „jaj, de édes, féltékeny.” De ha egy hatvanvalahány éves gyerek, mint én, még mindig ilyen, hogy ennyire ki van szolgáltatva annak, hogy szeressék, és ez legalábbis gyanús. Van ugye egy olyan mondás, hogy „Nem is szabad, hogy mindenki szeressen”. De ha ki vagy szolgáltatva?! Ha belehalsz, hogy az a négy ember, aki kritikusnak hiszi magát, hogy írhat ilyen butaságokat?! És nem azt érzem velük kapcsolatban, hogy szívesen meggyilkolnám őket, vagy ilyesmit, hanem, kérdem magamban, „miért nem szeret?” Hogy miért nincs meg nekik az a képességük, mint az egyszerű száztízezer nézőnek egy ilyen filmhez? Hogy észrevegyék, ebben nagyon sok szép van, meg jó. Tehát őket nem értem, és ezért foglalkoztat a téma. De hát ez elmebaj. Amikor egy hatvanéves ember még ilyesmivel foglalkozik, holott csak örülnie kéne. Most éppen lenne egy olyan helyzet, ez nem mindig adódik.
# Te féltékeny vagy? Történetesen, ha a „Miniszter” közben Kern Andris poénján nagyobbat nevetnek, ha neki nagyobbat tapsolnak...
Nem, annak direkt örülök, amikor másnak is van sikere... Annyira rendben vannak a dolgok velem ezekben a szerepekben, és ezt vissza is jelzik, hogy kifejezett örömet okoz, ha másnál is kiabálnak, amikor tapsra megy az előadás. Kifejezetten örülök. De lehet, hogy ha énrajtam egyáltalán nem nevetnének egy vígjátékban, akkor nem is játszanám azt többé, és lehet, hogy fájna egy kicsit. De akkor se azt érezném, hogy „ez milyen rohadék, hogy rajta nevetnek”, hanem én is szívből tudok nevetni, meg szívből tudok könnyezni is, amikor jót látok.
# Volt már úgy, hogy nem jöttek be a poénjaid? Olyan volt az előadás, a partner, olyan voltál te, vagy aznap este a közönség?
A poénok poénok, csak nem mindig az elején. Ahhoz színházba járó közönségnek kell lenni, hogy mindjárt föloldódjanak. De például itt, a „Megy a gőzös”-ben az első hét-nyolc percben talán egy poén van csak, különben meg derűsen néznek, és tanulják a Grecsó Krisztián csodálatos költői, népi nyelvét, ami később már poénként robban. És én nem neheztelek a nézőkre. És most már színpadi szerepben sem, hanem arra gondolok, hogy jöttök ti még az én utcámba! Régebben belehaltam. Nem tudtam jól játszani. De nem azért, hogy másoknak nagyobb sikere van. Az ilyenfajta közönségnél másoknak se jön be, és ilyenkor ott kell csutakolnunk, ahogy a papám mondta. Csutakolunk, csutakolunk, de nem jönnek be sokáig a poénok. Ugyanakkor most már azt mondhatom, hogy ebben az ötszáz előadásban egyetlenegy se volt olyan, hogy a végén ne lett volna tomboló, vadállati siker, akár a „Balfácán”-ban, akár a „Miniszter”-ben.
Ez szakma. Arra mondom a szakmát, hogy szakma az, hogy a szívedet is mindennap bele tudjad tenni, még a poénok mellé. Az elején van, amikor csak tanulja a darabot a közönség. No de ebből lesz a közepétől a legjobb publikum! Mert egyszer csak ránk hangolódnak, elveszítik saját fenntartásaikat, elvesztik a fejüket, és elvarázsolódnak. Észre sem veszik, hogy hová is kerültek, a legvégén meg különösen ünnepelnek. Csak ehhez el kellett telni tíz-húsz évnek, hogy ne törődjek azzal, hogy nem rögtön „vesznek”. Tehát kell becsülni a csöndes mosolyt is, nem csupán a hahotát. Mert a csöndes mosolyból lesz a hahota, derűből az ünnep. No de játszottam én „Ügynök halálát” is. És akkor is érzi az ember, amikor könnyesek a szemek. Megérzem a lelküket abból a csöndből, anélkül hogy lenéznék. Hiszen az igazi komédiás, az igazi drámai színész is. Az egyik nincs a másik nélkül.
# Egy ilyen frenetikus komédiás, mint amilyen te is vagy, hogy-hogy egy kicsit végigjátssza az életét, és kevésbé éli?
Ez most érdekes mondat, érdekes kérdés, de hát az egész beszélgetésből az derül ki, hogy nekem ez az életem. Csak nem komédiázok. Én inkább próbálom leplezni az életben, hogy folyamatosan zavarban vagyok.
# Mikor vannak oldott pillanataid?
Amikor az unokáimmal vagyok. Az nagyon jó. És állandóan figyelem bennük a jövőt. Amit én már sajnos nem láthatok. Hogy ők majd, ezekkel a szemeikkel, ezekkel a fizikumukkal, részesei lesznek olyan távoli időknek, olyan helyzeteknek, eseményeknek, amit még elképzelni se tudunk. És azért drukkolok, hogy ezek a helyzetek szépek legyenek, és jók.
# Én is sokszor gondolok rá, aztán belerettenek.
Félni én is ugyanúgy félek, mégis mindig szenvedélyesen foglalkoztat. Biztos, hogy ez a mániám sodort hosszú időn keresztül mindenféle játékszenvedélyekre. Ugyanígy érzek szenvedélyes késztetést, hogy filmre vigyem az álmaimat. Visszaálmodni eseményeket, amelyeket átéltem, hatottak rám, formáltak. Amelyek fájtak, fájnak, még ha ma esetleg már ironikusan is tudok beszélni róluk. Talán azért is szeretem még ennyire hibáik, kócosságaik dacára a filmjeimet, mert van személyes közöm hozzájuk. Mindegyik az életem egy-egy darabja. És talán ezért is fogadják, nézik őket az emberek annyi szeretettel, megértéssel, mert átjön rajtuk a személyes élmény. Lelkem mélyén remélem, hogy ha majd egyszer érdekli az unokáimat, milyen ember is volt a nagyapjuk, ezekből képet kapnak rólam. Látod, a gondolataim mindig visszakanyarodnak hozzájuk. Tényleg nem gondoltam, hogy bár nagyon jó apának lenni, de a nagyapaság messze felülmúlja az apai érzést. Nem tudom, miért van.
# Mert nincs rajtad felelősség.
Lehet. Ugyanakkor van. Csuda tudja. Emlékszem, már három éve is annak, Szatmárnémetiben egy forgatás végeztével végigmentünk a főutcán kétesztendős unokámmal. Nem szóltunk egy szót sem, csak fogtuk egymás kezét és bandukoltunk a nyárestében. Olyan szépet, olyan melegséget, olyan szeretetet éreztem, mint még sohasem. Ha majd a végső számvetésben meg fogják kérdezni, hogy volt-e olyan pillanat, amiért érdemes volt élnem, biztos, hogy azt mondom majd, hogy ez…
Az órájára néz, szól, sietnie kell, mert már késésben van. Meg van híva ebédre, de még előtte haza kell szaladnia az otthon felejtett telefonjáért, hogy jelezze, késni fog. Azt gondolom, hogy rögtön odamenni egyszerűbb lenne, így viszont tipikusan „koltairobis”. Jobb lábbal kilépve az ajtón, hamiskásan rám mosolyog ismét, hogy no lám, nem botlott el a küszöbben. Ballal persze megint elakad, és csaknem végigesik a lábtörlőn… Igazi filmes pillanat… Juszt se, mégis! Egy különleges alkotói pálya íve. Remek mozit csinálhatna belőle: Koltai Róbert…
Szegő András
|
|
|
VIP-Vendégünk listája|Amit mindenképpen nézz meg!
Koltai Róbert - 10 filmrendező, akit legjobban szeretek listagazda: peron71|dátum: 2008/03/28.
|
|
|
|
