 |
| Korábbi VIP-vendégeink: |
|
|
|
 |
|
|
|
 |
LEGYÉL NAPRAKÉSZ! OLVASS!
Olvasd el VIP-Vendégeinkkel készített interjúkat, melyek híres emberekkel, igazi személyiségekkel készültek! Légy naprakész, olvass!
NÉZD MEG VIP-VENDÉGÜNK
LISTÁJÁT ÉS SZAVAZZ!
 Ha van kedved, pontozd VIP-Vendégünk listáját, elemeit, ezáltal új sorrendet állíthatsz fel saját listájukban! Vigyázz! Egy listára egy nap csak egyszer szavazhatsz, ezért a szerinted legfontosabb vagy legrosszabb elemre voksolj a listában.
VÉLEMÉNYEZD CIKKÜKET
ÉS LISTÁJUKAT!
Tetszett a velük készített interjú? Láttad már saját listájukat? Lenne pár gondolatod, melyet szívesen megosztanál másokkal? Véleményezd Te is a cikkeket és/vagy listájukat! |
|
|
|
|
|
|
|
|
 | Medveczky Ilona
táncosnő, színésznő, díva
2007.04.17.
Előbb a két nagy komondor csahol ki a csöngetésre a kertajtóhoz, aztán a tacskó rohan, majd a ház mögül a kertből megjelenik ő. Szőke haja két varkocsban, ő maga egy combközépig nyúló kockás ingben. Döbbenten nézem, mint mindig, amikor találkozunk. Van benne valami kislányos sebezhetőség és tisztaság, van benne valami ... |
Előbb a két nagy komondor csahol ki a csöngetésre a kertajtóhoz, aztán a tacskó rohan, majd a ház mögül a kertből megjelenik ő. Szőke haja két varkocsban, ő maga egy combközépig nyúló kockás ingben. Döbbenten nézem, mint mindig, amikor találkozunk. Van benne valami kislányos sebezhetőség és tisztaság, van benne valami asszonyos érettség és bujaság, van benne valami matrónás bölcsesség és rezignáltság, ahogy volt már benne három évtizede is, és lesz benne nyilván ugyanígy három évtized múlva.
Ő az a nő, aki az örök biztonság és az örök talány, az örök állandóság és az örök változás. Jó ideje barátságunk okán sok mindent tudni vélek Róla, csak azt az egyet nem, hogy kicsoda is valójában? Arisztokrata? Művész? Táncosnő? Biológiai csoda? Szexidol? Prolilány? Az élet tündöklő nagy nyertese? Vagy az élet rászedettje, örök megcsalatottja? Más érzelmeinek mágusa, vagy önön szenvedélyeinek kiszolgáltatottja? De végül is mindegy, megítélésében a személyes vélemény ezredrangú kérdés. Ami Nála a lényeg, az messze túl van annál.
Ő Medveczky Ilona, akinek a személye immár fogalommá vált. Talán az utolsó nagy díva, talán az utolsó spontán sztár, talán az utolsó kiválasztott, akit nem holmi médiamanipuláció tett azzá, ami lett, hanem saját tehetsége, kivételessége, elszántsága tett azzá. Ajtót nyit, a kutyákat arrébb tessékeli, és beinvitál a lakásba. Leültet egy karosszékbe, párnát nyom a kezembe, mert tudja, hogy zavarban vagyok, gyorsan még kezet mos, mert földes a keze a kerti munkától, kávét hoz be, aztán leül Ő is, párnát téve maga elé. Lehet, hogy ő is zavarban van?
# Miközben jöttünk befelé, sebtében elmondtad, hogy hajnal óta kertet ápolsz, takarítasz, kutyaételt főzöl, tapétázol, a medencét súrolod, mint egy Hamupipőke, és ugyanakkor tegnap az Operában voltál, és ültél a rendelkezésedre bocsátott díszpáholyban, néhány nap múlva sztárvendége leszel az előkelő Sissy-bálnak, ahova Erzsébet királynő esküvői ruhájában, hintón fogsz bevonulni, imént hívtak egy nemzetközi szépségverseny zsűrijébe… Mindeközben arra gondoltam, hogy ez így szinte foglalata, summázása sorsodnak. A hétköznapi nyűgök, a rabszolgamunka, a feladatok napszámossága, és a pompa, ragyogás, fantasztikus csillogás szinte mindig együtt, egymás mellett voltak jelen az életedben.
Hát persze! Elég eklektikus volt mindig az életem. És mindez miért? Mert maximalista vagyok. Hiszen lehetne mindent úgy hagyni, és megvárna a munka holnap, holnapután is, ahogy a jó déliek mondják: "manjana!". De egyszerűen nem bírom otthagyni. Mielőtt jöttél, az elmúlt négy napnak a ruhái voltak itt szanaszét. Csak letettem őket székre, ágyra, asztalra, és nem volt időm elrakni. De tudván, hogy jössz, mindent öt perc alatt összerámoltam és a helyére raktam.
Van azonban, amit nem tudok halogatni. Fontos a virágok öntözése, a kutyák ételének megfőzése, a medencébe nyolcszáz liter víz beleengedése, szűrése, vegyszerezése. A kertben tizenhat-felé rámoltam a billegős vízágyúkat, slagokat, sok növényt kézzel kell, meglocsolnom... Tehát teszem a dolgom. Sokszor előfordul, hogy dél van, amikor egyáltalán annyit tudok foglalkozni magammal, hogy két copfot csinálok, mert addig csak föltűzöm a hajam, mert ehhez a gányoláshoz úgy is jó.
# Nem félsz, hogy rabja leszel a saját kertednek, házadnak, igényeidnek, mániáidnak, elvárásaidnak?
 Nem, mert már az vagyok, nagyon régóta. De azt szoktam mondani, hogy vagy megfizeted, vagy megcsinálod. Megfizetni nem tudom a negyvenezer forintos nyugdíjamból, bár ezt nem szívesen hangoztatom. Van számítógépem, meg e-mailem, meg nem tudom, hogy micsodám, de nem tanultam meg használni, és nem tudom olvasni, hogy miket írnak ezeken az emberek. Állítólag olyanok is vannak rajta, hogy én csak ne panaszkodjak, hiszen luxuskörül-mények között élek.
Ebben lehet, hogy van is némi igazság, csakhogy azt felejtik el, akik így gondolják, hogy ezt az úgynevezett luxust nem most teremtettem meg, hanem negyvenvalahány évvel ezelőtt, sok munkával, sok verítékkel, sok lemondással. Most pedig csak azért töröm magam, azon igyekszem, hogy amit megteremtettem, azt úgy-ahogy fenn tudjam tartani. Mert nem szívesen adnám alább, nem szívesen hagynám veszendőbe, amit összegyűjtöttem, összekapartam magamnak.
És, ha nem tudom megfizetni, hogy valaki megcsinálja, hát megcsinálom én nap mint nap. Örülök, ha a számlákat kifizetem. Ugyanakkor persze a közönséget. Pontosabban mondva, azokat az embereket, akik egyáltalán érdeklődnek, vagy figyelnek rám, nyilván nem érdekli az, hogy én mennyit gürizek itt a ház körül, milyen fáradtan megyek bárhova, mi ennek az előzménye. Hogy tegnap csak egy félóra marad arra, hogy össze tudjam annyira kapni magamat, hogy az Operába elmehessek. Mert effektív ennyi jutott. Arra, hogy letusoljak, hogy a hajamat besüssem, kifessem magam, megfésülködjek, fölöltözzek, bebiztosítsam a házat, körbevilágosítsak, a kutyákat rendbe tegyem. A kisebbik bent van, a két nagy pedig kint, és külön lelkivilágot kell élni velük, hogy a Mama elmegy... Erre összesen egy fél órám volt.
# És így is nyilván gyönyörű voltál, varázslatos, elbűvölő. Téged figyelt mindenki, nem is a színpadot...
...aztán, ahogy beültem a páholyba, majdhogynem el is aludtam. Nem aludtam el, persze hogy nem, csak a kimerültségtől nagy erőfeszítésembe került maga az ébren maradás. Ki is találtam magamnak, hogy, ha a szemem becsukom, akkor jobban élvezem a zenét. Holott ez csak szánalmas önigazolás volt.
# Amióta csak ismerlek, mindig az volt az érzésem, hogy az egész életedben folyamatosan magadnak állítasz olyan feladatokat, amelyekbe majd’ belegebedsz, csinálsz magadnak olyan problémákat, amelyek állandóan nehezítik az életedet. Mintha valaki megrögzötten és alaposan egy akadálypályát építene állandóan maga elé.
Egy ismerősöm, egy idős kanadai úr azt mondta nekem már negyven évvel ezelőtt: "drága kicsi Ilona, magának a legnagyobb ellensége saját maga!" És ez így van, ezt te nagyon jól látod. Hogy valóban, a maximalizmusom egy olyan szinten káros szenvedély, hogy néha saját magamnak is sok vagyok. De ezt már vénségemre aligha fogom levetkezni.
# Mi az, hogy maximalizmus? Már másodszor használod ezt a kifejezést.
Mindenben, amit csinálok csak a teljes, a tökéletes, a legjobb, vagyis csak a maximum az elfogadható számomra, magamtól! Mindegy, hogy Las Vegasban lépek fel, vagy takarítok, netán kutya-ételt főzök, akkor is. Az, aki Domestos-sal minden nap kisikálja a kutya-lábost, majd fölteszi a csirke-farhátat és a lábat, kétszer átmossa, sót, fokhagymát, vegetát, meg nem is tudom, hogy miket tesz bele, majd megvárja, hogy feljöjjön a hab, lefölözi, mintha húslevest készítene. Mondd! Mi a fenének? Hát az ilyen nem megrögzötten, mániákusan maximalista?!
# És tényleg, mi a fenének? A kutyáknak, lehet, hogy elég lenne a lefölözetlen leves, vagy két odavetett csontdarab is. Egyáltalán főzöl magadra?
Hát ez az! Én is ezt kérdezem, és nincs tisztességes válaszom. Mert a kutyák ugyanilyen jó étvággyal befalnának bármit, amit eléjük raknék. És valóban, magamnak egyáltalán nem főzök. Azt eszem nagyjából, amit a hűtőgépben találok. Folytonosan bizonyítani akarok. A virágoknak, a kutyáknak, a medencének, a locsolókannának, magamnak, az egész világnak.
 # És miért nem jön el a pillanat, amikor azt mondod: lettem, ami lettem, elértem, amit elértem, vagyok, aki vagyok, és innentől jól akarok élni, könnyen akarok élni, élvezni akarom az életet, nyugodtan akarom tölteni a napjaimat.
Ha a házat eladnám, akkor igen, akkor talán eljöhetne egy ilyen állapot. De a házat nem akarom eladni, már azért sem, mert akkor nem lenne munkám, és nem tudnék mit csinálni egész nap. Ez egy nagy csapda. Nem beszélve, hogy idefűz. Minden fűszál, minden tégla. Minden növényt én ültettem. 43 év, az 43 év. Úgy ragaszkodom hozzá, mint a gyerekemhez, hisz tulajdonképpen semmi másom nincsen a becsületemen kívül, csak a ház. Nem tudom eladni, és nem is akarom eladni. Próbálom óvni az állagát, és próbálom fenntartani. Jól érezni magamat és a hátralévő életemet úgy leélni, ahogy szeretném? Gyanítom,hogy az partner nélkül nem megy.
Egyedül még kedvem sincs elmenni sehová. Az elmúlt hónapokban akkora szerencsém volt - és itt jön a nagy kérdés, hogy valójában mi is a szerencse? -, hogy két főnyereményt is nyertem: az egyiket a Névshowr című tévéműsorban, egy üdülést Egyiptomba, a másikat pedig a francia gasztronómiai napok alkalmával egy Korzikára szólót. De ahogy megnyertem a Korzikát és a bont a kezembe adták, elkezdtem lobogtatni, és mondtam, hogy kérek hozzá egy férfit is! Ugyanis nincs partnerem.
Mindenki nevetett, mert senki nem hitte el. Hogy nekem se égen, se földön hosszú ideje nincs társam. Pedig ez van. Ahogy egyszerűen azt sem, hiszik el, hogy mindent én csinálok, hogy ennyi pénzt osztok be, mert természetesen ezt nem lehet beosztani! Jön a villanyszámla, jön a telefonszámla, és már el is ment a nyugdíjam. Volt egy minimális aranytartalékom, amit annak idején spóroltam össze, és ez a bizonyos kanadai család küld nekem negyedévente kétezer kanadai dollárt, ami szintén nem egy egetverő összeg, ezekhez nyúlok imitt-amott. De senki nem hiszi el, hogy mindent én csinálok, ennyiből jövök ki, és így nézek ki.
# Te a hatvanas évek óta Magyarország egyik legvonzóbb nője voltál, bálványa mindannyiunknak, generációk számára jelentetted az Álmok Asszonyát, ugyanakkor meg mindig azt éreztem, hogy eredendően és nagyon mélyen mindig magányos vagy. Voltak emberek, barátok, szeretők, hódolók, lovagok, udvarlók, rajongók körülötted, de mindezen nyüzsgés közepette Te valakire vársz...
Nagyon jól látod. A /Nagy/ Richárd méltó partner volt egy ideig, amíg a betegsége be nem állt, mert Richárdra felnéztem, intelligens volt, művelt volt, kultúrált volt, nagystílű volt. Nagybetűvel: Ember volt. De soha nem volt kettőnk között az, hogy vegyen el feleségül. Egyáltalán az a bizonyos bensőség, az az intimitás… Ő méltó partner volt, de tizenvalahány éves időszakban, amíg vele éltem, legfeljebb egy rövid szakasz volt az az idő, amiben társnak nevezhetném.
# Lehet, hogy az egész életed magányos volt?
Igen. Nézzünk néhány nagyon tehetséges és népszerű embert, mint például Marlene Dietrich, vagy Marilyn Monroe, vagy Callas, vagy Romy Schneider… mind-mind tragikusan magányosok voltak. Az az érzésem, hogy olyan irgalmatlan tempót diktálok, ami sok ember számára követhetetlen. Sok ember azt mondja, hogy ezt már nem bírom, képtelen vagyok a napot befejezni evvel a tempóval. Kellene állandóan egy 18-28 éves fiatal friss energia, hogy azt a tempót, amit én csinálok, még most 66 éves fejjel is, végigbírja. De ezt nem lehet sem elvárni, sem kérni. Mert ha valaki nem a sajátja, akkor ott ette meg a fene az egészet.
De az, hogy én egyedül voltam, és ezek az emberek is egyedül mentek el – persze a „Kékhold völgybe” mindannyian egyedül megyünk le –, ez szerintem nem a nőknek a hibája! Onnan a probléma, hogy ettől az intenzitástól minden férfi megriad. Felvetődik bennük, hogy mik lehetnek egy ilyen nőnek az igényei? Anyagilag, erkölcsileg, blikkfangos külsősségek tekintetében, vagy szexuálisan?!? Aki veszi a bátorságot, fáradságot, és egy bizonyos ideig fölveszi a tempót, az el tudja dönteni, mint ahogy életem egy gyönyörű időszakában akkori szerelmem, Andi csinálta, de aztán egy napon ő is leült és azt mondta: nem bírom veled ezt az iramot! El kell, hogy engedjelek!
 És miután fájdalmamban, dühömben, kétségbeesésemben már majdnem agyonvertem, mert azt hazudta, hogy csak azért mond le rólam, hogy nekem jobb legyen, és hogy szabadon szárnyalhassak, mint az üstökös fölfelé, hirtelen azt állította, hogy ez nem is igaz! Hogy tulajdonképpen azért szakít, mert szerelmes a Corvin áruház egyik eladónőjébe. Csak azért mondta, hogy ne tudjak mit tenni! Mit is lehetett volna?! Pontosan tudtam, hogy még ügyetlenebbet hazudott, hiszen szegény azt se tudta, hogy hol van a Corvin áruház… Akkor, rajongó, szerelmes fiatalkoromban még szenvedélyes indulatokat váltott ki belőlem szerelmem döntése. Az általam imádott idősebb férfi lemondása rólam. Ma már másként látom. Ma már tudom, hogy szeretni annyi, mint szolgálni. Ezt is ez a kanadai úr mondta.
És ha valaki nagyon szeret valakit, arról le kell tudni mondani az ő érdekében. És egy értelmes, intelligens ember fel tudja mérni, hogy mire képes, és mire nem… Ha olyan tempóban megy az a másik - mindegy, hogy férfi vagy nő -, amit ő már nem tud követni, akkor valóban jobb, ha kilép abból a gyorsvonatból. Teljesen mindegy, milyen sebesen száguld. Vagy kiugrik, vagy megrántja a vészféket, és megállítja a vonatot. Ezek az emberek mind-mind egyedül mentek el, magányosan... Ha nem is öngyilkosság ez, de ahhoz nagyon közeli állapot. Lemondás, feladás, beletörődés, bezárulás... Éppen tegnap este derengett ez fel bennem, amikor az Operában a csodálatosan szép és fájdalmas zene hatására megérintett a magánynak, az elmúlásnak és az egyedüllétnek a szomorú, rezignált fuvallata. A közeledő elmúlásé... Csakhogy én nem engedhetem meg magamnak, hogy depresszióba essek, nem engedik a körülmények, és ehhez szalmaszálként ragaszkodom. Próbálom magamat rendben tartani. Kérdezte a minap egy újságíró, hogy miből merítek energiát? Hogy miből merítek energiát, azt én sem tudom, de tudom, hogy nagyon erős vagyok és nagyon talpraesett.
Tehát, nem engedem el magam. Saját magamnak tartozom elszámolni azzal. Talán azért is annyira nehéz. Talán azért dolgozom, fárasztom magamat addig, amíg el nem zsibbad az agyam. Azért botlottam-csetlettem tegnap éjfélkor tapétázás közben egy 25 kilós ajtóval egy vödrön keresztül, mert már nem ért el a tudatomig, hogy a két szék között ott a vödör.
# Miért hiszed azt, hogy neked kell mindent megoldani? Hiszen pontosan tudod, hogy fel kell venni egy telefont és vagyunk néhányan, akiknek, ha szólsz, hogy az ajtót el kell cipelni, bármikor, bármilyen napszakban rohanunk.
Azt a szót, hogy "kérek", nem nagyon ismerem. Talán, mert mindannyian szegények voltunk, és magunkra utaltak. Én mindig addig takaróztam, ameddig a takaróm ért, és nem ismerem azt, hogy "kérek". Tudod, igaz barátok kevesen vannak. Meg tudom számolni egy kezemen, hogy kire számíthatok. És annak tudom be, mert sokan irigyek, vagy féltékenyek. Nem hiszik el, hogy képes vagyok ezt egyedül csinálni...
# ...holott talán másról sem szólt az életed, minthogy Te mindent egyedül végigcsinálsz. Te egy olyan műfajban lettél világsztár, amiben előtted, soha, senki nem volt Magyarországról. Olyan utat kezdtél járni, amit senki nem járt. Olyan dologban lettél sikeres, amiben mindenki más belebukott.
Ez mind-mind a szerencse kérdése. Ehhez sok közöm nincs, főként a szerencsének tulajdonítom ezt. Amerikában mondják: a sikerhez 25 % tehetség kell, 25 % összeköttetés, és 50 % a szerencse.
# Szerintem ez így nem okvetlenül igaz. A Te esetedben biztosan nem!
Egy biztos: már a balettintézetben is mondták, hogy én nem csak a testemmel, mozdulataimmal táncolok, hanem az arcommal is. Hogy én előadok. Nekünk egyébként csak a technikára kellett figyelni faarccal. És az, hogy én több lettem, hogy "Nő" lettem, és a testemmel bánni tudtam, ezt már nem tudom, hogy honnan bukott ki belőlem. A civil életemben ugyanis soha nem voltam frivol. Soha nem kezdtem ki valakivel. Soha nem ültem le úgy, hogy netán, véletlenül kivillanjon valami, vagy pedig tegyem a dekoltázst kijjebb... Vagy hogyan hívjam fel magamra netán egy olyan férfi figyelmét, akit meg akarok fogni. Ez tőlem olyan távol állt, mint Makó Jeruzsálemtől. De a színpadon valahogy más volt... Ezt az élet hozta. Nem irányítottam magam.
A színpadon adtam ki az erotikát. És valószínűleg töményen. Szokták mondani: egy nő a konyhában legyen háziasszony, a gyerekszobában anya, a nappaliban lady, s az ágyban kurva. Ahogy én lady vagyok a nappaliban és a konyhában háziasszony, a kertben kertész, az ágyban nagyon nem tudtam soha igazán produkálni… Talán, mert nem volt igazi társam. Az ágyat helyettesítette nekem a színpad.
# Abban az időben nagyon sok jó táncos volt, lehet, hogy még jobbak is Nálad, mégis te ragyogtál ki...
...talán erre volt kereslet, vagy ezt a műfajt abszolút nem ismerték, és ebbe belerobbantam. Ezért szoktam mondani, hogy egy műfajt teremtettem – szerénytelenség nélkül talán kimondhatom -, mert azelőtt se csinálták, és azóta sem csinálják. Pedig a lehetőség itt van, sőt sokkal több, mint anno nekünk volt, mert akár már holnap mehetnek Las Vegasig, Párizsig, vagy bárhova. Adottak a lehetőségek, nyitott a határ.
# Te pedig akkor vágtál neki, amikor senki nem láthatta, hogy lehet ott lehetőség, amikor még a vasfüggöny jelentette a határt, amikor a Nyugat valóban egy teljesen más, ismeretlen világ volt számunkra.
Persze, igen, erre mondom a szerencsét. Mert kint senkit nem érdekelt, hogy ki a Medveczky Ilona, senkit nem érdekelt az operaházi diploma, vagy, hogy a Klauzál téren rúgtam a labdát. Egy volt a lényeg: hogy mit produkálok. Nem kellett angolul sem beszélnem, csak fogjam meg a rudat, dolgozzak. Hogy lássák, mit tudok. Kizárólag a teljesítmény volt a fontos. És ez nekem nagyon konveniált, mert soha nem voltam a szavak embere. Mindig szoktam mondani, hogy egy táncos táncoljon, ne beszéljen.
# Hogy mertél nekivágni? Akár belebukhattál volna.
Nem is gondoltam rá, egy másodpercig sem. És persze rögtön jött az első nagy, talán a legkeményebb erőpróba. Egy évig nem jöhettem haza, ugyanis csak egy év és egy nap után lettünk úgymond’ vámmentesek. És akkor hoztam be azt a keresetemből összekuporgatott gyönyörű autót, célját, értelmét, lényegét kinti erőfeszítéseimnek, vállalásaimnak, értelmét munkámnak, produkcióját sikereimnek. Jelképét szabadságomnak. Ez annyit jelentett itthon, hogy azonnal filmfőszerepet kínáltak.
Nem is én kellettem igazán, hanem a csodaautóm, ami a klasszikussá lett, máig is játszott "Veréb is madár" című film emblémája. De, mondom, megkínlódtam érte. Tudod, ha megszabják 21 évesen, hogy nem jöhetsz haza 1 évig, akkor a fene megesz, olyan honvágyad lesz. És naponta húszoldalas leveleket írtam Andinak, és sokat segített ebben. Nekem ez az év nagyon kemény tanulólecke volt az önfegyelemre. Pedig az önfegyelmet én már 3 éves, illetve 7 éves koromtól az Operában nagyon keményen tanultam. Ráncba szedtek, mert ha nem volt önfegyelmed, akkor kirúgtak. Ha nem azt tetted, amit mondtak, ha visszabeszéltél, ha nem voltál szorgalmas, nem úgy fejlődtél, mint ahogy azt a szakorvos elvárta, már kirúgtak. Tehát itt az önfegyelem csak egy szilánk, egy vessző. Gyerekkor semmi. A lemondás, a szorgalom, a kitartás, a koplalás minden. Megkeményedtem. Az, hogy én visszaforduljak Nickelsdorfból, vagy akár a frankfurti repülőtérről, és ne induljak el Los Angelesbe – olyan nincs! És egyedül! De egy pillanatra se riadtam vissza. Nem is volt félelemérzésem. Aztán itt jön a szerencse. Itt szól közbe, hogy melyik útra mész: jobbra vagy balra?
 És kiknek a kezébe kerülsz. Mert ezzel a fáradtsággal bekerülhettem volna San Franciscóban a maffia kezébe is. Nem egy kolléganőmet lőtték le, vagy süllyesztették el. Egyszerűen eltűntek. Az ösztönöm kiváló, és ez sok-sok szituációban segített. A gyomromban van egy lámpa, és ha baj van, abban a pillanatban villogni kezd. És ezt minden alkalommal, gyerekkorom óta visszamenőleg érzem, tudom, és abban a pillanatban, hogy villogni kezd, akkor magamra kell hallgatni. Mert ha bárki közbeszól, akkor vége, mert téves útra visznek. És itt már hiába idősebb az illető, hiába műveltebb, kultúráltabb, okosabb, tapasztaltabb – az én ösztönöm a jó út. És minden alkalommal – itt most nem akarok az életről beszélni, de a Hilton kigyulladt, Korfun árvíz volt, Teneriffen két Jumbo Jet ment össze és San Franciscóban földrengés volt. És szinte centikre landoltam a géppel, vagy jöttem le az utolsó pillanatban a Hiltonból – az a szárny égett, ahol én laktam, és ugrándoztak ki az emberek az ablakból. Tehát, az ösztönöm irányított szerintem mindig.
Nem tudom ezt megmondani, de más emberekre vonatkozóan is van: tudom pontosan, hogy kiben mi lakozik. Érzem. Érzem, hogy negatív vagy pozitív értelemben közeledik felém. Az, hogy miért, az előbb vagy utóbb kiderül. Ezen nem kell gondolkodni. Ez olyasmi, mint amikor reflektorfényben voltam, olyankor jönnek a muslincák. Rengeteg, rengeteg, rengeteg. Repdesnek. De amikor sötét van, akkor eltűnnek. Tudom, hogy mi szól a reflektorfényben lévő Medveczkynek, és amikor ilyen csönd van – mindegy, hogy most nincs csönd, mert előfordulok imitt-amott, és elő fogok fordulni, de nem folyok a csapból. Bár most is azt mondom, hogy, ha nem is folyok, elég észrevehetően csöpögök.
# Te még mindig érdekes vagy. A férfiaknak Te vagy a vonzó, a meghódítandó, a gyönyörű Nő, a nők meg szeretnének hasonló utat bejárni, hasonló szuverén személyiséggé válni, hasonlóképpen csábosnak lenni.
De nem hiszik el, hogy ennek mi az ára! Hogy mit kell ezért tenni? És mit nem kell tenni? Vagy van valakiben tehetség, vagy nincs. Vagy jó úton halad valaki, vagy nem. És ezt hiába kérdeznék meg tőlem, nem tudom eldönteni, ezt az élet produkálja. Azt szoktam mondani, hogy a kőbányai MÁV-telepen születtem, és a Buckingham Palace-ig jutottam. És e között a szürkének ezerhétszáz-egynéhány változata. És én ezen a szinten tudok viselkedni, beszélni és minden szinten játszani. Ezt nem lehet megtanulni. Ezt nem lehet könyvből megtanulni, erre csak az élet tud megtanítani. Tanulok tehát folyamatosan, csak nem tudom, meddig bírom. Olykor úgy érzem, hogy fáradok.
# Mennyi maradt meg benned a gyerekkorból? Kőbányáról?
Az első, amire emlékszem, hogy apám kihozott a pincéből. Apám 190 magas volt, a pince csak egy méter húsz, derékszögben járt szegény. A kertben voltunk, jöttek az oroszok, és apámon egy cserkészing volt, mert a keresztapám osztrák volt. Azt hitték, hogy német, és le akarták lőni. A szomszédunk, akit Munkácsinak hívtak, tudott oroszul, és kimentette, hogy magyar, csak az inge osztrák. És onnantól kezdve mindenre emlékszem, pedig nagyon rossz a memóriám. Főleg apámra. Vasutas volt. Szinte alig találkoztunk egymással. Ezért akartam egész életemben apámnak bizonyítani. Apám összeveszett a családdal, amikor bekerültem a Balettintézetbe. Mindkét lánytestvérével ordibált. Szüljetek magatoknak gyereket, ne az én lányomból neveljetek kurvát! Az volt a nézete, hogy a táncosnő csak kurva lehet.
# És te mégis kitartottál?
Hogy a csudába ne! A néném 3 éves koromban elvitt az Erkel Színházba, ahol a Coppéliát játszották, és a szünetben megkérdeztem tőle, hogy ki az a néni ott középen? Azt mondta, hogy ő a primadonna. Ezt jól megjegyeztem. És családi összejöveteleken a nénémnél, ahol zongora is volt, selypítve mondtam, hogy "Bulcsika néni! Játszd a Coppéliát!" Ő játszotta én pedig elkezdtem táncikálni. Amikor pedig azt kérdezték: "na, mi leszel kis Ilonka, ha nagy leszel?" én azt válaszoltam: "pinadonna"! Apámtól kaptam egy akkora pofont, hogy beestem a zongora alá. De konok, makacs öszvér vagyok, nem engedek a hatszázból.
Ha meggyőznek, akkor igen. Te beszélhetsz, én hallgatom, és úgyis azt csinálom, amit én akarok. De azért utána elgondolkodom rajta, és ha igazad van, akkor mea culpázok. De ezt már csak hosszú évek, és sok kudarc után tudtam megtenni. Akkor kötöttem az ebet a karóhoz: én akkor is „pinadonna”leszek! És addig-addig mondogattam a nagynénémnek, hogy elkezdett utánajárni, hogy miként lehet valakit beíratni a balettintézetbe. Kiderült, hogy akkoriban hirdetett felvételit az Opera, elvitt, és a 3500 jelentkező közül tizenegyedmagammal felvettek.
# Persze, más látni egy "pinadonnát" a reflektorfényben, amint gyönyörű ruhában, gyönyörű díszletek előtt, gyönyörű zenére táncol, és más a balett szobában minden nap vezényszóra ötszázszor leguggolni-felállni.
Kitartás, szorgalom, lemondás, akarat. Igazából csak én tudom, hogy mi minden ára volt annak, hogy nem rúgtak ki, hogy végigvittem, hogy diplomát kaptam. Közben rengetegen, sokan bámulatos tehetséggel kiestek, elhullottak, mert nem bírták lelkileg, főleg eltökéltséggel. És akkor még nem is sejtettem, hogy az igazi neheze majd csak ezután következik!
# Ha születésed előtt a Jóisten megkérdi: mit akarsz Ilonka? Akarsz egy békés, hétköznapi, nyugodt életet, vagy akarsz-e egy frenetikus tehetséget, kemény egyéniséget, és fantasztikus karriert, sikerekkel, bukásokkal? Akkor mit választottál volna?
Apám mindig normális munkát akart nekem. Az volt a vágya, hogy gépírólány legyek. Ez volt az ő elképzelése a normális, becsületes munkáról. De én úgy vagyok vele, hogy, ha mindenki jobbra megy, akár tízezer ember is, akkor én biztos, hogy egyedül balra indulok. Nem vagyok egy ilyen sablon, átlagember, aki teszi, amit mondanak. Már csak dafke sem csinálom azt, főleg, ha köteleznek rá...
De hogy én művész legyek vagy háziasszony? Gyerekeket szüljek, vagy álljak a rivalda fényben? Biztos, hogy nem választottam volna soha normális, elfogadható hivatást. Felfokozott életet szerettem volna élni. Azt mindig is éreztem, hogy borzasztó rövid az élet: negyvenévesen ugyan egy órára megdöbbentem, hogy a négy x-et le kell írjak, aztán elfelejtettem. És közben sem gondolkodtam az idő múlásáról, de megmondom őszintén, hogy a rendszerváltás óta eltelt tizenkilenc évet szeretném leginkább elfelejteni.
# Ez azért is különös, mert ’60-as, ’70-es években, amikor leginkább a szürkeség uralkodott az országban, a te csillogásod szinte kirívó volt, egyéniséged vállalása sokak számára irritáló. Te szinte egy foglalat nélküli ékkő voltál...
Egy orvos barátnőm azt szokta mondani, hogy te csillaggal a homlokomon születtél. Neked rendeltetésed van. Ezt én nem nagyon értettem, de aztán rájöttem, hogy tényleg rendeltetésem van. Nekem az a dolgom, hogy legyek valamiféle idol mindenkinek. Egy piedesztál. Ezt csak most tudom megfogalmazni, bár mindig erre törekedtem ösztönösen. Mintegy teljesítettem egy feladatot.
Mint meséltem, tegnap nem volt félórám sem arra, hogy az Operában úgy nézzek ki, ahogy ki kell hogy nézzek. De tudtam, hogy elsősorban megtisztelem a házat, ami nekem a bölcsőm volt, másodszor saját magamtól elvárom, hogy úgy nézzek ki, amit elvárnak tőlem. És utána jön az, hogy tudom, hogy pörögnek utánam, jönnek autogramot kérni, stb. Ez hozzátartozik a körítéshez, és nekem ugyanolyan természetes, mint másnak az, hogy fogat mos.
# ...és egyszer csak megjelentél tavaly, viszonylag hosszú idő után újból a tévében, mint az egyik táncverseny zsűrijének az elnöke, és egy csapásra szétvetetted a képernyőt. Nem neked lett leosztva a főszerep, mégis Rólad szólt főként a műsor. A Te koronázásod volt megint.
Nem tudom, hogy miért. Nagyon sokan mondták, hogy miattam nézik ezt az adást. És azon kívül, hogy végtelenül szép, kultúrált, méltó volt a zsűriben ülni, lubickolhattam is, mert elővehettem a ruháimat. Mindazokat az estélyi ruhákat, amelyek húsz éve ott álltak a szekrényben, és egyszer sem voltak rajtam. És boldog voltam, hogy láthattam tehetséges embereket. Próbáltam selyempapírba csomagolni őket, mert tudom, hogy mi volt az ára annak, amit oda letettek produkcióként.
De én nem csináltam valójában semmit, ami különös. Az a pici megvillanás, amikor az első műsor végén én voltam a meglepetés. Az igen! Az annyiból volt érdekes, hogy a térdem kificamodott, a bokám úgyszintén, a gerincemből letört egy darab és agyrázkódásom volt - és ezzel együtt végigtáncoltam. De az élet már csak ilyen: táncoltam én törött bokával, törött csuklóval, és senki nem hitte el, hogy velem előtte mi történt.
# Én ott voltam hátul valamelyik műsor előtt. És ott nyüzsgött egy csomó 20-25 éves lány, fiú. Hetyegtek, udvarolgattak, villogtak, ám, amikor Te megjelentél a folyosón egészen levetkőzve, egy törölközőbe csavarva, és elindultál a sminkszoba felé, mindenki megdermedve nézett. A gyönyörű, fiatal lányok, mint egy idolra, a snájdig, fiatal fiuk pedig sóvárogva egy gyönyörű nőre. Te akkor, ott lemostál mindenkit, pedig csak végigvonultál, mint egy fejedelemasszony...
Ez, szerintem, aura kérdése. Mert látod, most úgy nézek ki, mint egy mosogatólány.
# Küldd hozzánk mosogatni, ha látsz egy ilyen lányt! Mint nőt néztek téged a fiatalok.
Igen, de ugyanakkor e mögött ott a félelem, a tisztelet. Nem mernek közeledni. Senki nem olyan biztos, mint Richárd. De a Richárd sem volt biztos, csak egyszerűen megjelent, hozta a kis diplomatáskáját, és ide leült. Annyit kértem tőle, hogy én nem akarok magától semmit, csak öleljen át. Mert még mindig bennem van, és marad is szerintem, az apakomplexus. Soha nem egy szép, magas, daliás Delonra lenne szükségem, hanem egy társra. Egy társra, akivel beszélgetni lehet, aki megkérdezi: kedvesem, hogy vagy?
 # Ekkora szeretetigényed van?
Annál sokkal nagyobb, mint amit te leveszel ebből. De hiába van, ha nem kapom meg. Apám nagyon fiatalon halt meg. 50 évig volt egy helyen a MÁV Északi Járműjavítóban, ami azt jelenti, hogy 13 éves korában kezdte el dolgozni. Az édesapját leszúrták. Valakin bosszút akartak állni, és várt időben azon a sarkon a nagypapa állt, így őt szúrták le. Apám pedig másnap, 13 évesen beállt a helyébe az esztergapadhoz, mert a két lánytestvérét és a nagymamát el kellett tartani. 63 évesen ment nyugdíjba és 3 hónap múlva meghalt.
Korább mondtam, hogy apámmal nem sokat találkoztam – apám kelt hatkor és ment fél hétkor, én keltem fél hétkor és mentem hétkor, így értem be fél nyolcra a Balettintézetbe, és nyolckor már „rudat fogtam”. Ő jött haza négy órakor, én, ha jöttem, az hét óra volt, de többnyire az Erkelben vagy az Operában előadások voltak, és ha Wagner operát fogtam ki, akkor bizony tizenegy-tizenkettőkor. Statisztáltunk persze minden alkalommal, mindenben. Ő már rég aludt, én egy órakor feküdtem le, miután a sparhertben lévő kis sütőből elővettem a paprikás krumplit és megettem. Tehát én apámmal szinte alig voltunk együtt. Kár... Hiányzott, hiányzik.
Érdekes módon, a diplomámon kívül szinte soha nem látott táncolni, és soha nem mondta azt, hogy jó vagy, szép vagy, vagy brávó, de jól csináltad! Soha semmilyen dicséretet nem kaptam. Soha nem puszilt meg. Nem volt gyerekkoromban az a testérintés, amire a gyerekek igényt tartanak. Legfeljebb a keresztanyámtól, meg a Medveczky nagymamától jött olykor... belőlük meg csak az maradt, hogy ahányszor mentem hozzájuk, mindig enni kaptam. És én mindig éhes voltam.
# Most már ehetnél, amennyit akarsz, mégis ugyanúgy koplalsz.
Mert egyedül, egyszerűen nincs kedvem enni. És nincs is kire főzzek. Az egész nem is lényeges. Túl vagyok rajta és teszem a dolgom. Tudod, mikor van ünnepnap számomra? Ha esik az eső, és nem kell kimennem, locsolni. Az luxus, hogy egyáltalán négy órát egyben aludhassak. A minap esett az eső, hát a gyönyörtől nem láttam.
# Te, aki mindent elértél, amit ezen a pályán lehet, Te, aki akkora karriert csináltál, mint senki, Te, aki hatalmas, szenvedélyes életet éltél, mit vársz még az élettől?
Egy marék boldogságot!
# Mi jelentené a boldogságot számodra?
Egy társ, aki önzetlenül szeret, aki hoz egy pohár vizet, ha szükségem van rá, vagy föl tudom hívni, mindegy, hogy milyen időben. Ez persze, így nagyon prózaian és romantikusan hangzik, de van ennek egy hátulütője is. Hogy egy férfit sem fogok már eltartani vénségemre! Olyan férfi biztosan rengeteg akadna, aki ebben a baldachinos aranyágyban szexuális partnerként „szolgálna”. De én nem erre tartok igényt.
# Körülötted nyüzsögtek a milliárdosok, grófok, hercegek, bankárok.
Ez engem mind nem érdekelt. Mert amit akartam, azt elértem abból, amit kerestem. Mindig elérhető célt tűztem ki magam elé. Hogy mit veszek, mit akarok még megvásárolni, azt mindig tudtam. Én nem voltam megvehető, mint manapság sok mindenki, csak a nullák száma változik.
# Neked mindenki fizethetett, de senki nem vásárolhatott meg.
Igen. Illetve nem engem, hanem a munkámat fizethették. Hiába tették le ezt a házat elém, hiába próbálkoztak Amerikában milliomosoktól milliárdosokig sokan. De volt cementgyáros, olajgyáros, bankár is, de én persze egy herceghez mentem feleségül, akinek még én fizethettem, hogy adja a nevét, mert akkor még külföldi házastárs révén lehetett csak állandó útlevélhez jutni. Én vettem meg tehát őt. Európában vannak nagyon gazdag emberek.
Régi, nagy dinasztiák tagjai. Azt hittem náluk, hogy a lóversenypályán vagyok, de csak a saját lovardája volt, és a saját futtatója. Úgy nézett ki, mint a mi galopp pályánk a Kerepesi úton. Eszméletlen gazdagság! Fáztam, és kihoztak egy akkora takarót csincsillából, mint ez a szőnyeg. Egy másik hölgy is fázott, neki egy rókatakarót. Meghívtak Capri szigetére. Repültettek Marseille-ig és onnan vittek át jachttal. A jacht az akkora volt, mint a Dunán álló Beloiannisz hajó.
És amikor fölléptem a jachtra, állt tizenkét férfi arra, tizenkét nő erre – ez mind a cselédség -, és húzták fel a magyar zászlót. Utána átadtak egy akkora piros-fehér-zöld csokrot, hogy majdnem elájultam, mert fogni alig tudtam. Köszöntöttek, és megtiszteltetés volt nekik, hogy a fedélzetükre lépek. Itt kezdődik az alázat, a tisztelet minden szituációnak megfelelő szertartása. Mert ezek tudnak élni, és nem felszínesen csak viselkednek, mint az amerikaiak.
# És el tudod képzelni azt az embert, akire vársz?
Nekem mindegy, hogy hány éves, nekem mindegy, hogyan néz ki, csak az a fontos, hogy tudjak fölnézni rá, becsüljem azért, amit csinál, legyen abban az első és a legjobb. Hogy csodáljam! Legyen művelt, legyen intelligens, lehessen vele beszélni, érzékeny legyen, tisztelje a Nőt! Próbáljon egy kicsikét a kedvemben járni, próbáljon meghódítani ahhoz, hogy egyáltalán eljussak a tudatomban az ágyig, mert nem az ágyban csalok meg valakit, hanem fehérasztalnál, gyertyafénynél. Szeresse az állatokat.
Természetesen az anyagiak is nagyon dominánsak. Legalább kétszer-háromszor tegye le az asztalra, amit én letettem eddig. Legyen nagystílű. Andi a maga kis keresetéből olyan nagystílű volt, hogy ihaj! Megettem az egész keresetét. És amikor a Fészekben először azt mondtam, hogy Papa - őt is papáztam, a Richárdot is papáztam... Illetve nem! Apáztam az Andit, Papáztam a Richárdot, és Apu volt az Apám.
Tehát egy születésnap vagy premier alkalmával pezsgőt akartam inni – én akkor már ifjú, felfutott sztárként sokkal többet kerestem, mint Ő -, és nem érzékeltem jól az értékeket. És azt mondta: fogsz inni pezsgőt! Megvesszük a közértben, megfogjuk azt a kis perzsaszőnyeget, leülünk a Duna-parti lépcsőre, hozzuk a két kristálypoharat, ordítjuk a Strangers in the Night-t és megisszuk a pezsgőt. Mondom, gyerünk! És megittuk a pezsgőt a Duna parton! Tehát a nagystílűségnek nem a pénztárcád a mérvadója, a hányadosa, hanem a gesztusod, a hozzáállásod, az agyad.
# Szerinted hol találhatod meg? Egyszer csak majd mész az utcán, és a szemedbe néz. Egy autójavítóban? A tánckarban? Vagy ülsz az Operában, és látod, hogy ott, a túlsó páholyban?
Nem, nem. Én biztos, hogy nem fogok keresni. Nem a büszkeségem miatt. Egyszerűen időm sincs rá. Csak nagyon szeretnék nem egyedül maradni. Mert magányos nem vagyok, bár ez is súrolja ezt az állapotot. Mert itt vannak a kutyák, csak nem tudok velük beszélgetni. El is szoktam tőle. Sokszor kell már a szavakat keressem. Jómagam is csodálkozom azon, hogy most ennyi ideje, és ennyit beszélek folyamatosan.
Ülök ott mélán, megilletődve egy karosszékben, párnát szorongatok magam előtt, és szeretnék mondani valamit, de nem jön a számra semmi.
Keresem a szavakat...
# Kedvenc LEGed?
Legyen mondjuk a "10 legszebb hely..."
#1. San Francisco – Egy darab Európa Amerika szívében.
#2. New York – A város, amit vagy imádni, vagy gyűlölni lehet csak. Én az előbbiek közé tartozom. Egyedül voltam ott először, magam utaztam be, fedeztem fel, és szerettem bele első látásra.
#3. Hawaii – Ott ünnepeltem 30. születésnapomat, feledhetetlen körülmények között. Hogy kivel, miként, az maradjon az én titkom!
#4. Florida – A halál küszöbe. Csupa nyolcvan és száz év közötti ember éli ott utolsó éveit, boldogan, derűsen, mosolyogva. És közöttük mindig oly fiatalnak érezhetem magamat!
#5. München – Számomra sokáig ez volt Európa központja. Itt értem el első sikereimet, innen indultam tovább hódítani Amerikába.
#6. Las Vegas – A revüvilág központja, csupa fény, ragyogás és a hihetetlen pompa, gazdagság közepette megannyi döbbenetes emberi dráma.
#7. Bécs – Majdnem olyan gyönyörű, patinás, mint Budapest, csak derűsek, mosolygósak az emberek.
#8. Barcelona – Egy gyönyörű kapcsolat emléke. Minden idők egyik legnagyobb labdarúgója, az ott bálványként tisztelt Kubala László tenyerén hordott, ellátott minden földi jóval, fejedelemként éltem, de egy szerencsétlen szexuális próbálkozás elrontott mindent.
#9. Velence – Az emberi szellem, kultúra, fantázia, a szárnyaló ihletettség, és a bámulatos mívesség diadala.
#10. Budapest – A fene egye meg: itt szerettem volna megmutatni, hogy ki vagyok, mire vittem, mit tudok... Bár mostanában kicsit prostituálódott a város, mégis az egyik legszebb a világon.
Szegő András |
|
|
VIP-Vendégünk listája|Amit mindenképpen nézz meg!
Ha kíváncsi vagy, hogy melyek a világ legszebb helyei Medveczky Ilona művésznő szerint, olvass bele saját VIP-listájába!
|
|
|
|
