 |
| Korábbi VIP-vendégeink: |
|
|
|
 |
|
|
|
 |
LEGYÉL NAPRAKÉSZ! OLVASS!
Olvasd el VIP-Vendégeinkkel készített interjúkat, melyek híres emberekkel, igazi személyiségekkel készültek! Légy naprakész, olvass!
NÉZD MEG VIP-VENDÉGÜNK
LISTÁJÁT ÉS SZAVAZZ!
 Ha van kedved, pontozd VIP-Vendégünk listáját, elemeit, ezáltal új sorrendet állíthatsz fel saját listájukban! Vigyázz! Egy listára egy nap csak egyszer szavazhatsz, ezért a szerinted legfontosabb vagy legrosszabb elemre voksolj a listában.
VÉLEMÉNYEZD CIKKÜKET
ÉS LISTÁJUKAT!
Tetszett a velük készített interjú? Láttad már saját listájukat? Lenne pár gondolatod, melyet szívesen megosztanál másokkal? Véleményezd Te is a cikkeket és/vagy listájukat! |
|
|
|
|
|
|
|
|
 | Tisza Kata
író, újságíró, szerkesztő
2008.03.05.
Vasárnap délelőtt volt, az egyik újságíró-iskolában éppen beszéltem mindenféle dolgokat a hallgatóknak a szakma ágas-bogas problémáiról, amikor észrevettem az első padsorokban egy ábrándos tekintetű, finom arcú, fekete lányt, aki elképesztő érdeklődéssel figyelt, iszonyatos koncentrációval igyekezett magába szívni ... |
Vasárnap délelőtt volt, az egyik újságíró-iskolában éppen beszéltem mindenféle dolgokat a hallgatóknak a szakma ágas-bogas problémáiról, amikor észrevettem az első padsorokban egy ábrándos tekintetű, finom arcú, fekete lányt, aki elképesztő érdeklődéssel figyelt, iszonyatos koncentrációval igyekezett magába szívni mindazokat a kétes értékű okosságokat-butaságokat, amiket a katedráról előadás címén összehordtam, és szinte zavarba ejtő tisztelettel nézett rám. Én, az úgymond’ „tanár úr”, ő a csillogó szemű diáklány, és miközben fontoskodóan magyaráztam az érdeklődő szeminaristáknak, egyetlen pillanat alatt éreztem, hogy néhány év sem fog eltelni, és én fogok nála, a felfutó csillagzatú ifjú üdvöskénél kopogtatni, és interjút kérni. Semmit nem tudtam róla. Ki ő, mi ő, mennyire hivatott, mennyire tehetséges, csak megérintett belőle valami.
Valami, ami a rendkívüliségnek, a ragyogásnak, az ambíciónak, az elszántságnak valami különös sugárzása, sugárzó megnyilatkozása. Hát ő volt Tisza Kata, aki röviddel később, még az iskola befejezése előtt bestseller szerző lett, azóta több, hatalmas példányszámban elkelt könyv írója, nagysikerű televíziós műsorok vezetője, a média egyik legérdekesebb, legizgalmasabb, legszikrázóbb, ugyanakkor egyik legvitatottabb, legellentmondásosabb személyisége.
Egy belvárosi kávéházban találkozunk. Korábban érkezem, de ő már ott ül, az egyik asztalnál. Kedvesen integet. Mint egy bakfis diáklány. Mint egy ifjú tanító néni. Mint egy ragyogó filmsztár. Mint egy rezignált asszony. Mint egy kimért úrinő. Mint egy mindeneket megélt, bölccsé fáradt hölgy. Megint zavarba ejt. Leülök mellé. Jelzi, hogy kezdhetjük.
# Annyira imponál, hogy ilyen rend van az asztalán. Egyik oldalán könyv, füzet, notesz, toll, telefon mind elvágólag egymásra rakva, a másikon limonádés kancsó, a pohár... Magának tényleg ennyire fontos, hogy rend legyen maga körül? Hogy mindig, minden rendezett legyen. Olykor szinte az az érzésem támad, mintha az egész élete így lenne megkomponálva…
Nem! Én nem komponálom meg az életemet. Nézze! Ez egy kis asztal, ketten vagyunk. Ha én szanaszét hajigálnék most mindent, akkor nem férne el a kávéja, a tej, satöbbi. Ez egy alapdolog. Jött egy gondolat, és összepakoltam. Ez az egyik. A másik, hogy nekem a meghatározó foglalkozásom, hogy tanár vagyok. Tehát, ha nem lenne valamilyen rendszer, mondjuk úgy, hogy a másokért való lét – ami egyébként nagyon fontos –, akkor egyszerűen nem végezhetném a tevékenységemet. Ez egy alapdolog, úgy éljünk a világban, hogy nem egyedül vagyunk, és oda kell figyelnünk arra, mi van körülöttünk. Tehát a válasz a kérdésére: Minden olyan tevékenységem, ami mondjuk másokat is érint, befolyásol, abban többnyire rend van. Ez a szakmai életem. Ha a privát életemről van szó, akkor olyan nagy káosz van ott, hogy magam se tudok kiigazodni benne! Tudom, ez hatalmas ellentmondás.
# Nem vette észre, hogy általában a kaotikus emberek törekednek a legnagyobb rendre maguk körül?
Nyilvánvaló, ez ellentmondás. Hogy kívülről úgy tűnhet, mintha akkora nagy rend volna, közben meg őrületes nagy káosz tobzódik belül.
# Tudja, a legszikárabb életet élő pedáns professzorok szoktak beleszeretni hetvenéves korukban a visszeres lábú takarítónőbe, aki felmossa a folyosót… Ki tudja, hogy az elfojtott ösztönök mikor lázadnak?
Az, hogy kibe szeretünk bele, ahhoz nem kell hetvenéves professzornak lennünk. Minél jobban vigyázunk valamire, annál jobban beleesünk a saját csapdánkba. Az, hogy kibe szeretünk bele? Annyira bemérhetetlen, hogy mi alapján működik. Az valami egészen megfejthetetlen csoda.
# Tényleg megfejthetetlen? Vagy formálisan megfejthetetlen, viszont valamit sejthetünk választásainkban?
Elméletileg azt lehet mondani, hogy három komponense van a választásainknak. Érzelmi, intellektuális és kémiai összetevők. De az élet bármilyen forgatókönyvet átírhat, és olyan elképesztő alakban lehet belehullani a szerelembe, hogy álmodban se gondolnád. Ezek előfordulnak. Az érzelmek teljesen más helyszínen zajlanak az agyban, mint például a gondolkodás vagy az érvelés, vagy a döntés. Egy dolog a racionalitás, hogy én így döntöm el, így szeretném, így tervezem és így építem föl, de abban a pillanatban, ahogy érzelmi dolgok lépnek a színre, azok mindent összekuszálnak. És ott már nem beszélhetünk semmilyen strukturáltságról. Az emóció teljesen öntörvényű, elementáris, hatalmas erő. Nem lehet fölülírni, bár az ember szeretné. Nekem semmi sem úgy történik az életemben, ahogy azt megtervezem. De alapvetően fatalista vagyok. Abban hiszek, hogy nincsenek véletlenek, hogy a sors előre meg van írva, és minden, ami történik, annak oka, célja, funkciója van az életünkben.
# Miért hiszi? Mert így kényelmesebb? Az ember elfogadhatja a rohadt dolgokat is?
Alapvetően azt hiszem, hogy muszáj hinnünk.
# De miért?!? Ez hol van előírva?
Az, hogy ki, miben hisz, az a saját individuális döntése. Nekem egy esemény határozta meg azt, hogy elkezdtem ebben hinni. Amikor 23 évesen megtámadtak az utcán. Azelőtt egyetemi és gimnáziumi tanárként tengettem az életemet, ahol minden nagyon strukturált volt. Tudtam, hogy 18 évesen leérettségizek, átjövök Erdélyből Magyarországra, elvégzem a bölcsészkart, elkezdek tanítani, felépítem az életemet. És ez így is ment hat évig. Huszonhárom évesen megtámadtak, szétverték a fejem, kiraboltak. Agyrázkódás, koponyasérülés, kórház, és felborult az életem. Először kerültem szembe az emberi agresszivitással. Föltettem a kérdést magamnak a kórházi ágyon, hogy miért kellett ennek megtörténnie? És megkaptam rá a választ.
Ez felnyitott egy gátat az agyamban. Azelőtt bölcsészként irodalmi műfajok szabályosságát tanítottam és tanulmányoztam, egyszer csak elkezdtem úgy írni, ahogy soha életben nem gondoltam volna. És megszűntek a kontrolljaim, és nem számított semmi külső tényező. Ez akkor megadta a választ. El kellet jutnom önmagamhoz egy másik úton. Éppen az által a durva támadás által. Át kellett értékelnem magamat és az életemet. És felszabadultam annyira, hogy elkezdtem írni, mégpedig homlokegyenest másként, mint addig. Tehát azt hiszem, hogy ennek döntő szerepe volt az életemben. Meg kellett támadniuk, hogy ebből tanulhassak. Ezt valaki így szervezte, az égiek vagy a sors, vagy valamilyen erő, bárki. Bármiben hihet az ember.
De én azt vallom, hogy valamiben hinnünk kell. És az életemben a nehézségeken az segített túl – mert voltak rendesen –, hogy abban hittem, valami tanulási folyamatban szerepe lesz. Tehát ne lázadjak azellen, ami történik, hiába támadnak, hiába nehéz, hiába akármi, ez előbb-utóbb igazolódni fog. Lehet, hogy ez nevetséges, ám nem hiszem, hogy nevetséges bármi, ami erőt ad az életünkben.
# Maga ne mondja nekem, hogy nem egy lázadó! A szeme csillog és parázslik, a hangja izzik, a gesztusai hevesek. Hiába azt akarta magával elhitetni valamiért, hogy nem lázadó ember, hogy maga kedves, helyes, alázatos, miközben tele van becsvággyal, ambícióval, törekvéssel, tehetséggel.
De miért gondolja, hogy ezek az attribútumok, amiket maga most két külön csoportra osztott, egymást kizárják? Szerintem nem zárják ki egymást. Attól még, hogy valaki tele van tenni akarással, még lehet kedves ember. Én nem akarok elhitetni senkivel semmit, magammal se! Én igen, bizonyos formában igen, lázadó vagyok. De nem vagyok botrányhős, nem szedem szét a kereteimet. Igen, tenni akarok sok mindent, és nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy mi az, ami ebbe belefér az értékrendemen belül, de ezen nem lépek túl. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy pontról pontra, percről percre, minden annyira materialistán és pragmatistán meg van szervezve az életemben. Nem! Én teret adok az intuíciónak. És igen, van bennem alázat aziránt, amit csinálok. És megvan bennem – ha szükséges – a kereteket szétfeszítő erő. Ezek megférnek egymással. Szerintem mindannyian ellentmondásosak vagyunk, és ezek beleférnek a személyiségünkbe.
# Persze, én a másik oldalt hangsúlyoztam. Maga egy kedves, aranyos, alázatos kisgyerek volt, aki tanár akart lenni, aztán jött két agresszív barom, elnáspángolta, és attól kezdve ...
Eleve az a tény, hogy valaki összepakol egy hátizsákba tizenévesen, és azt mondja otthon, hogy nekem mennem kell! Ez már önmagában a tett.
# Valahonnan vagy valahová?
Valahonnan és valahová. Mindkettő egyszerre. El akartam jönni abból a közegből, ahol voltam, mert úgy éreztem, hogy a családom már eleget áldozott annak a kornak és a miliőnek és a rendszernek. Úgy éreztem, ezt már annyira súlyosan megfizették – akár erkölcsi, akár anyagi értelemben –, engem annyira deprimált, és lehúzott az a miliő, hogy úgy éreztem, megfulladok, megőrülök, szétrobbanok. Hogy nekem innen el kell menni! Ugyanakkor meg volt a fejemben egy idea, egy vízió, egy elképzelt, felépített országról, amit úgy neveznek, hogy Magyarország. Úgy képzeltem, hogy végre otthonra lelek, és azt fogom érezni, hogy idetartozom. És ez idehajtott.
Nagyváros, fények, jó szagú emberek, kultúra és pezsgés, választási lehetőségek, szabadság, otthon. Ilyen klisék voltak az agyamban, és eljöttem ide. Aztán persze jól pofára estem, és láttam, hogy itt nem az van, amit képzeltem. Ez nagyon is kirekesztő miliő, közeg, itt aztán még idegenebbnek számítok, mint ahol voltam, mielőtt eljöttem. De nem az a fajta vagyok, aki föladja. Ha idejöttem, akkor végigcsinálom! És százezerszer borultam össze, és fakadtam sírva, és rohanni akartam vissza haza, de azt mondtam, hogy: Nem! Nem vagyok kalandornő. Ha eljöttem, annak biztos oka volt, és végigcsinálom. És végigcsináltam! Ez is felfogható úgy, mint egy lázadás, de én nem a nihil lázadója vagyok. Nem öncélú lázadó, nem l’art pour l’art lázadó vagyok.
Nem azért, hogy valamit szétüssek, hanem azért, hogy valamit konstruáljak, amiben hiszek. És ez egy másfajta lázadás. Igen, alapvetően sosem voltam jó magaviseletű az iskolában, viszont eminens tanuló voltam. Azt hiszem, hogy ez a jó tanuló, rossz magaviseletű karaktere, aki nem egyértelműen egyik sem.
# Megfelelni akart? Sikert akart? Tudásszomja volt? Nem akart kiszolgáltatott helyzetben lenni?
Ennek is sok oka van. Az egyik az, hogy engem úgy neveltek a szüleim, hogy bármit felépíthetsz az életben magad körül, és jöhet egy rendszer, és egyik napról a másikra mindent keresztülhúz, elvesz, megszüntet. Egyetlenegy olyan dolog van, amit felépíthetsz, az a tiéd marad, az az, hogy te belülről mivel gazdagodsz, és mi az, amit mint tudást megszerzel, mint emberi értéket megszerzel.
# A tudás és az emberi érték nem ugyanaz.
Nyilván ezért mondtam vesszővel, mellérendelő viszonyban!
Nem vonja senki kétségbe, hogy az értelmi intelligencia és az érzelmi intelligencia szinkronban van. Ezért soroltam föl, hogy ezek nagyon fontos értékek. Egymás mellé soroltam. Egyrészt volt bennem ilyen, hogy erre neveltek, ez alakult ki bennem gyerekkoromtól kezdve. Ugyanakkor meg volt bennem a csillapíthatatlan érdeklődés is. Hogy annyira iszonyatosan akartam birtokolni a tudást, hogy tényleg, éjjel-nappal olvastam. Már anyámék könyörögtek, hogy „kislányom, már feküdj le aludni, mert hajnali négy óra van, reggel mész az iskolába, és nem aludtál semmit”.
Engem úgy kellett rugdosni, hogy menjek játszani vagy menjek tv-t nézni, mert mániákusan belevetettem magam valamibe, és azt nem hagytam abba. Addig csináltam, amíg azt maximalizáltam. Nyilvánvaló, hogy ez egy családi vonás. Hogy ilyen volt az ükapám is, ilyen volt a dédapám is. Ellentmondásos személyiségek voltak, és sokszor önmaguknak ártottak a leginkább, de akkor is végigvittek valamit. Én hiszek abban, hogy a vérben ez is benne van, amit hozunk otthonról. De az is igaz, hogy ambicionáljuk magunkat később. Úgy éreztem, hogy én belehalnék, ha nem tudnám, hogy mi van a világban, mi van körülöttem. Engem egyszerűen érdekelt, nem volt más alternatíva. Azért tanultam, mert birtokolni akartam a világot szellemi értelemben. Nekem mindig az volt a fejemben, hogy tovább fogok lépni.
# Magának fontos a birtoklás?
Nem. Tudtam, hogy ebbe a szóba bele fog kötni, amikor először mondtam, akkor berezgett a szeme. És szándékosan visszahoztam ezt a szót. De akkor is mondtam, hogy szellemi értelemben birtokolni, és ez nagy különbség. Nem vagyok egy domináns típus, velem elég könnyű zöldágra vergődni. Én azt hiszem, hogy nagyon fontos minden embernek a saját individuális szabadsága egyfelől, másfelől az, hogy kialakítson egyfajta szimbiózist a külvilággal. Az sem működik, ha tökéletesen átadom magam minden tartás nélkül a mások akaratának, én egy erőtlen valaki vagyok, akit irányítanak, de az sem oké, ha én akarok mindenkit leigázni, mert az borzasztó sivárság. A legfontosabb győzelem, a magad legyűrése.
Szellemi birtoklásra gondoltam, és nem leigázásra. Mert abban senki nem boldog, ha másokat leigáz. Abban vagy boldog, hogy ha sikerül érvényre juttatnod valamit, amit mások elfogadnak és értékelnek, ugyanakkor benned is megvan a befogadás képessége. Különben lemaradsz egy lépcsőfokon, és nem lépsz előre. A kölcsönösséget tartom nagyon fontosnak. Egyfajta együttműködést. Most olvasom a Csíkszentmihályi Mihály könyvét. Ő egy Amerikában élő pszichológus egyetemi tanár, és ő mondja azt, hogy akkor oldódunk föl a saját alkotásunkban, hogy ha az nem egyedülálló tevékenység, hanem az univerzális áramlatba be tud illeszkedni, annak a része. Tehát, ha én elhiszem , hogy amit csinálok, az a nagy egészben valamilyen építőelem, részecske.
# De magának esze ágában sincs az univerzumba beleolvadni...
De miért gondolja ezt?
# Mert túl tehetséges ahhoz. A tehetség gőggel jár, becsvággyal jár...
Nem vagyok gőgös ember, és nincs bennem becsvágy se. Ez tényleg nem így van.
# Akkor miért ír? Az írás egy gőgös tevékenység. Elhisszük, hogy érdekesek vagyunk, hogy másoknak fontos a véleményünk, holott miért is lenne?!
Csak becsvágyból írhatunk? Azt hiszem, hogy velem szemben senki sem kritikusabb önmagamnál. Zárójel: nemrégiben beszélgettem egy grafológussal. Én nem nagyon ismertem a grafológia természetét, de eléggé tendálok afelé, hogy higgyek benne. Azt mondja a grafológus, hogy ő tíz perc alatt egy komoly, megfelelő szabványú kézírásból olyan személyiségjegyeket állapít meg, amit egy pszichológus többhavi terápia során. És ő mondja azt is – mert van egy ismeretterjesztő sorozatom, és oda meghívtam a nőt vendégnek - elemezve a kézírásomat, hogy hihetetlenül erős ez az ellentmondás. Hogy kifelé úgy tűnik, mint hogyha ez egy nagyon magabiztos valaki lenne, befelé pedig merő önmarcangolás, ön-megkérdőjelezés.
És ez valóban így van. Én állandóan a Nirvána és a nihil közt vagyok. Amikor írok, akkor az mindig valami nagyon erős impulzus hatására történik. Láttam valamit, ért valami, amit annyira kivet a belső értékrendem, hogy kivált belőlem egy iszonyatos dühöt. És ez a düh rávesz arra, hogy elkezdjem leírni. Nagyon gyorsan írok. Valószínű, ha több időm lenne, és nem volna ilyen a vérem, a temperamentumom, és nem volna rajtam ez a kiadói presszúra, akkor lassabban írnék, és soha nem jelentetnék meg semmit, mert ha lenne időm még egyszer elolvasni, amit leírtam, azonnal máglyára küldeném az összes írásomat, és az soha nem jelenne meg. Tehát, amikor írom – mint ahogy a kórházi ágyon is elborult állapotban írtam a támadás hatására –, akkor azt hiszem, hogy a világ legfontosabb dolga ez. Hogy a kezemben van a fáklya, és rohanok. Hogy nekem kell ezt megírni, mert csak én vagyok rá képes, és én itt vagyok.
Mindennel szembemegyek, és mindenkinek a pofájába mondom, hogy nyissátok már ki a szemeteket, ez a valóság! Már azonnal nyomdában van, már kattognak a nyomdai gépek, amikor éjjel fölébredek álmomból, és azt mondom, hogy „Úristen! Hogy lehet ilyen szart kiadni a kezemből?!” Egy utolsó, minősíthetetlen, slendrián, ocsmány írást kiadni a kezemből.?! Úristen! Ezt meg ezt, ki kellett volna húzni, ezt meg ezt kifelejtettem! És akkor megőrülök. Mennék is a nyomdába, és bezúznám az összes példányt, de erre nincs lehetőség, mert már másnap a piacon van, de én már másnap meghaladtam, amit leírtam, és már másnap gyűlölöm is. Úgy érzem, hogy minősíthetetlen, ócska, és nem merek kimenni az utcára, mert egy senkiházi vagyok. De, hogy ezt a hatalmas disszonanciámat feloldjam, arra csak úgy vagyok képes, hogy most, azonnal írok valami mást, ami helyrehozza az összes hibámat, amit eddig elkövettem, és ennek sosincs vége.
Tehát tulajdonképpen van a fló, amikor elhiszem, hogy valamit csinálok, és amikor annak vége, akkor jön a nihil, az önostorozás. Hányok attól, amit csináltam, és megkérdőjelezek mindent. És akkor jön egy új fázis, és nincs vége.
# Úgy éreztem, hogy az írásaidban nagyon sok a finomság, a rafinéria, a cselekmény finom szövése. Azt gondoltam, hogy e mögött a lázas szenvedély mögött működik egy sokkal erősebb kontroll.
Úgy érezted. Van, aki húsz évig ír egy könyvet, és olyan érzésünk van, mintha a csuklójából kirázta volna. És van, aki megírja egy hónap alatt, és olyan, mintha keményen dolgozott volna vele. Nem! Nekem nagyon kéne egy nagyon erős szerkesztő, aki háromszor pofán vágjon, kellene idő, és önkontroll, hogy átszűrjem magamon. De erre sosem volt lehetőségem. Az első könyvemet a véletlen szülte, a kórházi ágyon. De én sosem hittem abban, hogy érdemes, hogy kiadják.
Én magam sosem kerestem volna meg egy kiadót, sosem kopogtam volna be, és sosem mondtam volna, hogy annyira tehetséges csaj vagyok, és annyira hiszem, hogy jó vagyok, hát adjátok ki! Nekem kellett egy ilyen furfangos útja a véletlennek, kell egy állandó kiadói presszúra, hogy „kisanyám, elment a második könyved harmincezer példányban, akkor a harmadiknak ötvenezerben kell elmennie, bestsellernek kell lenni, és egy hónap alatt megírod! És mindenkit bevonzasz! Megértetted?!” És ott a szerződés, nem tudom mekkora a kártérítés ellenkező esetben, és ott a pisztoly a halántékomon. És bekerültem. Amikor bekerültem, akkor naiv és teljesen képzetlen voltam. És most meg már annyira benne vagyok, hogy nem tudok kiszállni. Akkor se, ha nem hiszek magamnak.
Ez nagyon jó, ha kifelé úgy tűnik, hogy ez egy megtervezett, megszervezett, felépített írói munka. De nem így van. Ez valójában állandó küzdelem, és állandó szorongás, Én szorongó vagyok. Egy percig nem vagyok abban biztos, hogy amit csinálok, az rendben van. Egy percig sem hiszem, hogy bármi extra lenne. Nem! Ez kívülről tűnik így, de belülről rengeteg a vívódás és a küzdelem.
# Nem lehet, hogy csak áltatja ezzel magát? Hogy sokkal erősebb kényszer a sikervágy, az írás mámora?
Nem, nem. A külső kényszer kizárólag az időfaktorra vonatkozik. Nyilván, ha nem volna bennem semmi belső indíttatás, akkor nincs az a pisztoly kívülről, ami ki tudna belőlem préselni bármit is. Az természetes, hogy ab ovo valaminek kell lennie bennem, ami ezt hajtja. Ön pontosan tudja, hogy ezek nem definiálható dolgok. Ha bármit definiálnék, annak álságos hangzata lenne.
# Mit akar bizonyítani? Mit tudunk az életben egyáltalán bizonyítani? Kinek vagy minek?
Az olyan ember, mint én, valószínű sosem fogja azt érezni, hogy elérte, amit akart és bebizonyította azt, és most már hátradőlhet, elmehet nyaralni. Nem! Nyilván ez egy alkat. Nem az én döntésem! Így jöttem a világra. Egyfajta grafománia vagy egyfajta dependencia. Ez is nyilvánvaló. Nézze! A kezdetek kezdetén se azért kezdtem bármit csinálni, hogy bárkinek megfeleljek. Akkor ebben hittem! És minden egyes könyvnél én abban hittem, hogy ezt nekem meg kell írni. Valakinek meg kell írni, és én vagyok az a valaki. És nem érdekel, hogy holnap elvágják a torkomat, mert szembe megyek mindennel, mindenkivel, és odavágom a pofájába feketén, fehéren, nyersen. Hogy kihívom a sorsot egyes szám első személyben magam ellen. Én, ha ezekkel foglalkoztam volna, akkor vagy nem írok semmit, vagy teljesen máshogy írok, és mást.
Ezek az írások nyilván annak a bizonyítékai, hogy olyan ember írta, aki abban a pillanatban, rohadtul, nem foglalkozott azzal, hogy mi lesz a következmény. Egyszerűen, bennem volt, hogy nekem ezt meg kell csinálni. De ha rákérdezett, hogy mit akarok bizonyítani... Nekem már van elég önismeretem, elég sokat analizálgatom és boncolgatom magamat, hogy tetten értem magamban azt, hogy nekem az alapállapotom a védekezés lett. Valószínűleg azért, mert eleve egy olyan helyzetből jövök, származom, ahol nagyon sok támadás ért. Én, mielőtt megmozdulhattam vagy megszólalhattam volna, már számtalan céltábla volt körülöttem, és a lövedék engem is rendre elért. Nyilvánvaló. Tehát van egy eredendő védekezésem.
De aztán itt is, Magyarországon is, már a konkrét tevékenységemmel is kihívtam nagyon sok ellenséget akaratlanul. Ami hirtelen történt velem egyik napról a másikra, az nemcsak rengeteg olvasót indukált, hanem nagyon sok ellenséget, támadót is. Olyanokat is, akik nem ismernek. A nevem önálló életre kelt, és olyan kontextusban szerepel, amihez semmi közöm se direkt, se indirekt módon. Ez rendkívül bántó és felháborító, ettől kiborultam nem is egyszer. De ma már eljutottam oda, hogy ez ezzel jár, és nem foglalkozhatok vele, de nyilván bennem van az állandó védekezés. Úgy érzem, hogy mindig támadnak. Hogy én otthontalan vagyok, ésd nem értenek meg, nem fogadnak el. Nekem muszáj bebizonyítanom a létjogosultságomat, hogy itt legyen egy földdarabom, és jogom van kifejezni , hogy mi hajt belülről. Ha nem érti meg senki, soha, attól én ugyanúgy fogok benne hinni, ugyanúgy fogom csinálni – és párhuzamosan, az ellenkezője is igaz: ugyanúgy fogok kételkedni magamban, akárhányan igazolják vissza kétkedésem. Nem tudom... Ördögi kör, amiben vagyok, és sose lesz vége.
Egyszer azt mondta az osztályfőnököm, aki meglátogatta a szüleimet, hogy nagyon aggódnak ezért a gyermekért, hogy ez el fog égni, mert hogy annyira hihetetlenül magas lángon ég, hogy senki nem bírja követni. És az osztályfőnököm kétségbeesve ment anyámhoz, hogy le kéne egy kicsit nyesni a szárnyait ennek a gyermeknek, de mit csináljunk vele? Akkor anyám azt mondta, hogy értse meg, mi együtt élünk vele iksz éve, maximum lekötözni tudnánk, mi már minden mással próbálkoztunk. Sajnos, ez azóta is így van. Hogy valami olyan belső tüzem van, amit nem lehet se eloltani, se éleszteni, ez csak így megy: van, és visz magával.
# Nem tudtam, soha eldönteni, hogy maga nagyon-nagyon rafinált vagy nagyon naiv?
Ezzel valószínűleg nincs egyedül.
# Az iskolában azt megéreztem, hogy maga körül forr a levegő, és érdeket volna, hogy ezt észreveszi-e és védekezik-e, vagy valami angyali naivitással átlibben fölötte...
Igen, én már a gimnáziumban nagyon megosztó voltam, mert volt egy „anti-tiszakata-liga”. És amikor végigmentem az udvaron, akkor a lányok fele követett, a másik fele pedig egy ellentáborban állt, és nem tudta már, hogy mi mindent hordjon rólam össze. Én ettől rettenetesen szenvedtem akkor is. Nagyon sokszor mentem haza zokogva, hogy nem értem, mi történik, és miért történik, mert gyűlöltek, mert úgy tűnt, hogy nagyon pedálozó vagyok. Holott engem egyszerűen érdekelt minden. Tudtam, hogy el akarok jönni, tudtam, hogy az ELTE-re akarok jönni, tudtam, hogy egyedül akarok megállni a lábamon, és azt is tudtam, hogy ha nincs mögötte tartalom, akkor el fog vérezni. Engem ez hajtott, ezt csináltam.
Érdekes módon a tanáraim között is volt, aki imádott, és volt, aki nem bírt elviselni. Ezt nem értettem. Nagyon bántott, és azt se értettem, hogy ha dolgozat következik, akkor mindig nálam gyűlt össze a fél iskola. Én magyarázom el, és jegyzetelnek, de ha sárdobálás van, akkor is én vagyok a célpont. Néha ugyanazok a szereplők. Ettől nagyon szenvedtem. Később azért tanultam tudatosan a reform-pedagógiát - a szakdolgozatom is erről szólt –, hogy valószínűleg nem voltak a pedagógusaim képzettek arra, hogyan kezeljenek olyan esetet, amikor valaki, valamilyen oknál fogva kitűnik a tömegből. Amikor elkezdtem tanítani, azért mentem egy alternatív pedagógiai intézménybe, mert ott olyan gyerekek vannak, akik hasonlatosak hozzám. Vagy hátrányos szociális helyzetűek vagy különösen tehetségesek, vagy valamilyen képességük visszafejlődött.
# Maga melyik ezek között?
Ezt hadd ne én ítéljem meg! Biztos, hogy zűrös eset vagyok.
# Deviáns?
Nem mondom, hogy deviáns vagyok, mert nem voltam antiszociális, nem voltam kezelhetetlen, és nem voltak komoly problémák velem. Ma is nagyon józan, normális életet élek. Nincsenek botrányaim, nem veszek részt különböző feltűnő média-eseményeken, nem keresem a nyilvánosságot, nincsenek szerelmi ügyeim, botrányaim, kalandjaim. Teljesen józan életet élek, és ez mindig is így volt. Nekem soha nem voltak nagy zűrjeim. Látszólag az volt velem, hogy sűrű körülöttem a levegő. De el kellett nekem jutni oda, hogy huszonhét évesen megértsem, akármit csinálok, az a lényemből fakad.
Mindig inkább azon dolgozom, hogy visszafogjam magam, de nem akarok művi és mesterkélt lenni. Ha elhagynám magam, akkor leverném a vázát, a poharat, akaratlanul... Valami van velem, és ez nagyon bánt, és nagyon irritáló, nagyon imponáló és nagyon gyűlöletes is, de nagyon szerethető mégis. Mindenki máshogy éli meg a maga dolgát. Ez szubjektív dolog, kinek, mi a befogadóképessége. Ezt már megtanultam, és nyilván a pedagógiai, pszichológiai tanulmányaim elősegítették, hogy tudjam, hogyan bánjak a különcökkel. Ez nagy zárójel. Visszatérve: nem vagyok egy rafinált ember, nem eldöntöm a hatásokat, ez a felvetés egyáltalán nem ilyen probléma. De nyilvánvaló, hogy minderről senkit sem tudok meggyőzni, nem tudom elmagyarázni. Azt sem gondolom, hogy egy angyali, éteri, naiv jelenség lennék. Nyilván nem vagyok efféle.
De azt gondolom, hogy maximális spontaneitással, bizonyos hőfokon égő, természetesen viselkedő ember vagyok, aki nem foglalkozik a környezetével. Illetve, ez sem igaz, mert ha bántanak, nagyon szenzitíven reagálok, és nagyon-nagyon megszenvedem a válaszom. De nagyon sokszor nem veszem észre, hogy ki hogyan ítél meg, mit gondol rólam, milyen előítélete van. Nem veszem észre, mit váltok ki, csak később ébresztenek rá, és mindig meg is lepődöm ezen. Egyszerűen csak vagyok.
# Nem akarja? nem meri? nem tudja? nem érzi? Lehet, hogy szuverénebb, gátlástalanabb, gátlásosabb, hogy észrevegye?
Valahogy nem foglalkoztat. Azt hiszem, hogy ha én minden percben megállnék, és ezzel foglalkoznék, akkor semmire sem jutnék. Egyszerűen, nekem végig kell csinálni valamit, amiben hiszek, és ami mögött munka van. A munka teljes erőbefektetést igényel tőlem.
# Mi az, hogy végig? – Hol a vég?
Sehol. Én tudom, hogy nálam sose lesz vég. Most ezt a könyvet írom, aztán azt a könyvet. De utána kezdődik elölről. Látszólag könyvről könyvre halad az életem, de sok mindenféle egyebet is csinálok a könyveken kívül. Mindenképp a könyv a legfontosabb nekem.
# De miért? Nem az élet? – Gyönyörű, vonzó, fiatal.
Fizikailag könyvtől könyvig. Belsőleg ezt úgy élem meg, hogy ez egy életfázis, és jön a másik. Egy gondolatmenettől egy másik gondolatig. A könyvek között általában eltelik pár hónap, azalatt mindig egy csomó minden valahogy átértékelődik bennem, vagy megfogalmazódik, vagy újabb kérdést szül, és akkor elkezdek azzal foglalkozni. Mindennek csak egy kísérő tünete a könyv. Nem a könyv a cél, hanem a könyv csak lenyomata annak, hogy így viharzanak bennem a gondolatok, amelyek már lehet, hogy szögesen ellentétei az előző könyvéinek , de ebben a percben ezek az aktuális kérdések, ezek foglalkoztatnak. Egyszerűen kikívánkoznak belőlem. Aminek most már nyilván van formai kerete, van egy szerződésem, van egy elvárás, van egy időfaktor, van egy határidő.
De ezek mind hiába lennének, ha nem volna meg a tartalom, amit meg akarok fogalmazni. Tehát, élem az életemet, ami azért többnyire a munkából áll – vagy tanítok a főiskolán, vagy előadást tartok, vagy járom az országot író-olvasó találkozókon; vagy különböző lapokban, különböző műfajokban írok határidőre, ismeretterjesztő sorozatot. Egy csomó olyan konkrét dolog van, ami kitölti a huszonnégy órámat, ez az életem. Ezalatt nyilván egy csomó impulzus ér. Rengeteget gondolkodom rajta... Ha nem adná ki senki, akkor is leírnám, mert minden ott van az agyamban, és nekem azt le kell írnom. Teljesen függetlenül attól, hogy ki veszi meg a könyvet, vagy ki nem olvassa el. Vagy ki olvassa el, ki nem veszi meg. Tök mindegy! Vagy van ott kiadó, vagy nincs ott kiadó! Az egész életem le van írva. Vagy nyomtatott formában, vagy kópiaként megvan az agyamban. De ez kiadófüggetlen. Nem becsvágy, ez életforma. Becsvágyból nem lehet életet produkálni. Nem tudom elképzelni. Annyira emocionális ember vagyok, és annyira nem vagyok racionális – semmilyen téren –, annyira alkalmatlan vagyok a valós életre... Nem is megélem az életet, hanem megírom azt. Ez borzasztó nagy különbség. Nagyon sok dolgot megírok, és nagyon kevés dolgot élek meg. Nagyon éles megfigyelő vagyok. A fél szememmel látom, hogy a többi asztalnál mi van, lefotózom, és tíz év múlva, lehet, hogy előjön; nini, a pasasnak hogy állt a cipőfűzője!... Nem is lehetett volna szándékosan így felépíteni ezt az egészet. Spontán módon megtörtént.
Élem az életemet, végzem a dolgom, hiszek, amiben hiszek, küzdök, amivel, ami ellen, amivel szemben, amiért, és ennek vannak kísérő tünetei. Ez mindennél sokkal, de sokkal egyszerűbb. Valójában az írásaimnak az anyaga valóban az élet, de mások élete: az én szűrőmön át. Nem az én életem. De nyilván erről nekem nem kell meggyőznöm senkit, mert én írok egyes szám első személyben, ami önmagában egy halálos fegyver, és nyilván mindenki azonosítja a fikciót a realitással, és nem tudok odamenni mindenkihez, megveregetni a vállát, hogy „Apukám! Ezt most ne úgy értsd, hogy én...” Hanem elképzeltem, meg láttam, meg összeraktam. Ez az én boszorkánykonyhám, meg a laboratóriumom, hogy mit, hogyan keverek. És tök mindegy. Most, amíg élek, velem azonosítják, mert túl erősen vagyok jelen. Majd ha meghalok, senkit nem fog érdekelni. Tök mindegy, nem is ez a lényeg. Ez ennek a szakmának az ára. Ezzel fognak azonosítani. Ha nem tetszik, szálljak ki, menjek vissza gimnáziumi tanárnak, és a kutya se fog velem törődni. Ez az én döntésem. Nem sírás, nem panaszkodás, örüljek, hogy ez is van. Ezzel tisztában vagyok. De közben meg felépítettem egy rendszert. A grafológushoz visszatérve: Azt mondja, hogy kifelé nagyon nyitottnak tűnök, és befelé nagyon zárt vagyok. És ez igaz. Évek óta senki nem tud eljutni hozzám.
Ez egyre inkább így lesz, mert az utat mindenki egyedül járja. Senki nem ismer, én se ismerek senkit, és valójában nem is lehet ezeket az üvegfalakat átjárni már egy idő után. Az, hogy ki, mit interpretál rólam... Van, akinek rafinált leszek, van, akinek naiva, és lehet, hogy egyik sem igaz, és én valójában egy hús-vér ember vagyok, aki ugyanúgy él, mint bárki más. Ugyanolyan szenvedéllyel lehet cipőt pucolni, vagy órát szerelni, vagy hegyet mászni, vagy könyvet írni. Csak az egyik látványosabb, a másik kevésbé látványos. Ez emberi vonás, és az egésznek a deszakralizálása, azt képzeljük, hogy ez egy mesterkélten felépített torony, amikor pedig szenvedély-tevékenység. Ebben semmi sem meghatározott óraműszerűen működik. Igenis! Beszívom magamba a világot, és azt értelmezem, értékelem, kiszínezem, megírom, és lehet, hogy ott se voltam. És holnap azt fogják mondani, hogy ez én vagyok, és mindent ismernek, hiszen szóról szóra leírta magát ebben a könyvben... Pedig nem!
Az, hogy valaki gátlástalan egy lapon, az lehet, hogy a legrafináltabb gátlásosság. Lehet, hogy ezzel védekezem. Lehet, hogy mindent leírok, amit nem merek elmondani. Lehet, hogy írom az életet, ahelyett hogy élném azt. Most, szombat este is ott leszek a számítógép előtt, és vasárnap reggel is, karácsonykor is, és mindig. Nem az éjszakában leszek, mert ezt az életet választottam. Lehet hogy tudatosan, lehet, hogy tudattalanul. De ez az életem.
# Miért nem élni, kalandozni, beszélgetni, szeretkezni...?
Nem mindez előbbre való, nekem mindez megadatott.
# Gyáva?
Nem vagyok gyáva, miért is lennék az?
# Sok tehetséges ember számára menedék az alkotás. Meg lehet bújni, el lehet rejtőzni mögötte…
Persze. Van egy nő, aki éteri tisztaságú meséket ír, és nemrégiben kiderült, hogy prostituált. –Mondtam egy példát. – Sokszor olyan szakadék van előttünk, amelyet senki nem láthat át. Én lennék a világ legboldogabb embere, ha nekem lenne kiegyensúlyozott életem, de nincs. Ez nem gombnyomásra létező, ez nem döntés kérdése, nem is az elhatározásé. Nagyon szeretném, ha úgy lenne, de mi van akkor, ha máshogy működik a körülöttem lévő világ rendje, mint az én belső rendszerem? Nem tudok aszerint élni. Én egy itt felejtett embernek érzem magam.
Úgy érzem, hogy a korosztályom életmódja olyan távol áll tőlem, hogy beledöglöm. Egy diszkóban öt perc után halálosan unatkozom. Inkább hazamegyek, és elolvasok egy jó könyvet. Lehet, hogy ez naftalinszagú életmód, de nekem ez esik jól. Egyszerűen üresnek tartom, és megfulladok sokszor. Nyilván nem mindenhol van így, nem is lehet általánosítani, sztereotipizálni, mert pontatlan, mint minden általánosítás. De magam körül ezt látom. Az is lehet, hogy olyan közegbe kerültem, ami nagyon idegen nekem. Mondjuk a média. Másként szocializálódtam. Erdélyben, meg a családom által. A rendszeren kívül állok, ezért látok rá a rendszerre. Valószínű, ha így élnék, ebben élnék, amit leírok, akkor annyira természetes volna, hogy fel se tűnne, eszembe sem jutna megírni. Nyilván ez ingat meg engem. Folyamatosan émelygek azoktól a megközelítésektől, amelyek engem érnek.
Ennek az az eredménye, hogy inkább bezárkózom, és inkább ne legyen semmi, mert különben úgy érezném magam, mint egy két lábon járó nyílt seb. Az a helyzet, hogy valami alapvető baj van az én rendszeremmel... Én szenvedek a legjobban attól, hogy nem élek. Naponta, a legjobb barátaim is és a szüleim is mondják, hogy „hagyd már, menj, lazíts egy kicsit, éld az életed, fiatal vagy”, de nem tudom megtenni. Arról van szó, hogy nem úgy akarok élni, ahogy elvárják. Nem úgy akarok élni, ahogy élni kellene. Hanem úgy akarok élni, ahogy jó élni. És úgy, meg most, bár nem adatik meg.
# Hogy jó élni? Mondja már meg!
Úgy jó, hogy elementárisan olyan érzéseket megélni, amelyek tényleg őszintén, belülről jönnek, és amelyek szinkronban vannak egymással. Olyan emberrel együtt lenni, akivel őszintén vagy szinkronban, és nem azért, mert hogy már korban, meg már a biológiai óra, meg már a kocsi a ház előtt... Ezek engem nem érdekelnek. Szörnyű, hogy nem érdekelnek. Már tizennyolc évesen akartam volna szülni. Úgy érzem, hogy én anya vagyok. Én annyira megőrülnék attól, hogy gondoskodjak valakiről, hogy mindent beleadjak. Valószínűleg ezt minden egyéb téren megpróbálom kiélni. De csak azért, hogy legyen meg, mert már ott a korom... Nem!
Nekem ez nem adatott meg az életemben, bár nagyon szeretném. Nem akarok felületes kapcsolatban élni, nem akarok olyan pasasokkal kavarni, akik megközelítenek, mert súlyosan elítélem az ő erkölcsi, etikai és morális rendjüket, ha van egyáltalán. És nem bírok ezzel azonosulni, ezzel együtt létezni, ezt csak kívülről tudom nézni, csak meg tudom vetni, csak meg tudom írni. Ennyit tudok. Valószínűleg ezzel már elszúrtam az életemet örökre, mert mindenki, aki engem olvas, az alapvetően mást fog rólam képzelni, mint ami a valóság. Biztos, hogy ez az én hibám, bár az is lehet, hogy ez a velejárója a nyilvánosság előtt folyó életnek? Más emberek találnak meg, mint akikre vágynék. Én sokkal inkább befelé élek, mint kifelé. Nem tartozom ebbe a miliőbe, ebbe a közegbe, amelyben vagyok. Nem is érzem jól magam itt, és ebből kifolyólag inkább elvonulok.
Az nem azt jelenti, hogy ez az alternatíva jó, vagy ez a legjobb, és ez az életcélom, hanem jelenleg nincs más. De akkor azzal, ami van, megpróbálok úgy élni, hogy kihozzak belőle valamit. Ha bennem nem lenne meg ez a képesség, akkor már rég súlyos depresszióban szenvednék, be lennék tablettázva, ki lennék ütve, és azt gondolnám, hogy az életemnek nincs is értelme. De minekutána azt mondtam, hogy van olyan, hogy másokért való lét, ami szintén lehetséges, és nem klisészerűen. Ezt nem hangoztatom, nem kifelé szól, hanem valóban elhiszem, hogy amit csinálok, az valakinek, valakihez, valakiről szól, valakikhez eljut. Engem ez tart életben. Magyarán a közönségem. Nekem minden író-olvasó találkozóm tele van érdeklődőkkel. Rengeteg ember van, aki éve óta, családostól, nagyszülővel, unokával, a rádióműsoromtól a tv-műsoraimon át az összes könyvemig, minden cikkemet olvassa, akik jönnek és szeretnek. Úgy érzem, hogy igen, nekem ez boldogság.
És bárki, bármit leír rólam, nem érdekel, mert engem a közönség tart életben. Biztos, hogy ennél sokkal nagyobb öröm volna – és irigylek mindenkit, akinek boldog élete van, és gyerekeket nevel, és mindent megtennék, hogy ez legyen, de ez nem gombnyomásra megy. Nem akarok - ebben sem akarok – kompromisszumot kötni. Vagy legyen valami elementáris, elsöprően igaz, vagy ne legyen. Sajnos így működöm. Nekem a legnehezebb. Mert könnyebb volna, ha megpróbálnék itt egy kicsit megfelelni, ott egy kicsit simliskedni. Egy csomó lehetőséget elszalasztottam, mert olyan vagyok, amilyen. Ez nem baj. Az sem, ha más kihasználta. A végeredmény ugyanaz, a látszat ugyanaz, mert senki nem tudja, hogy mi van a háttérben. Az a fontos, hogy önmagaddal legyél azonos! Én azonos vagyok saját magammal. Bele tudok nézni a tükörbe, és semmi olyant nem követtem el, amiért olyan iszonyatosan nagy bűntudatomnak kéne lenni, vagy ami nem fért bele abba, amivel engem útra engedett az anyám meg az apám. A név kötelez. Aminek azon túl már nincs jelentősége, nem külső mérce, mert ma már nem számít, ki, honnan származott, ezekben már nem hiszek, hanem itt belső mércét adtak. Annak kell megfelelni. A belső nemességnek.
Nem kifelé. Mindig jönnek ezekkel a dumákkal, hogy „így, meg úgy, a grófkisasszony...”. Ettől hányok. Ennek nincs jelentősége. Ezek nagyon komplex témák, és nem lehet egyszerű válaszokat adni, mert az egész életről kellene beszélni, aminek sose lenne vége. Ezek még bennem is kérdések. Meg kell próbálni azzal boldognak lenni, ami van. Jelenleg pedig ez van. Tudom, már többedszer megfigyeltem, hogy maga szavakat emel ki, és szavakba köt bele, amiben én nagyon is partner vagyok, mert én is a szavakkal élek és a szavakból élek, mert alapvetően nyelvész vagyok, és szétboncolok bármit, örömmel. De nagyon sokszor az a baj a szavakkal, hogy azt mondom, „boldogság”, mert hirtelen nincs jobb szavam rá... Természetesen tudjuk, hogy a boldogság illúzió, ezt már a Csongor és Tündéből tudjuk, de nem is ez a lényeg. Hanem alapvetően arról van szó, hogy akkor miért élünk? Valamire törekszünk. Mindannyian törekszünk harmóniára, törekszünk rendre.
Törekszünk arra, hogy önmagunkkal legyünk azonosak. Törekszünk arra is, hogy amit teremtünk, annak valami értelme, haszna legyen. Különben, ha nem ez a célunk, akkor mi értelme bárminek? Amikor megfogalmazzuk a célt, akkor már a szavak miatt ez elveszti a valódi értékét, jelentését és súlyát. Ezért nem szeretek evidenciákat megfogalmazni, mert csak csökkentem az értékét bárminek, ami valóság. Nekem a jelen életemben az a jó állapotom, amikor valamit alkotok, és annak eredménye van, annak örülnek emberek. Akkor úgy érzem, hogy „na, valami értelme van”. Az életünknek értelmet kell adni.
# Miért kéne értelmet adni? Miért nem képzelhető el, hogy eleve van értelme? Miért nem képzelhető el, hogy nem maga a lét a fontos, és nem az a sok hiábavalóság, amit elkövetünk közben?
Ugye nem feltételezi, hogy minden egyes embernek ugyanazon értékrendjének és azonos felfogásának is kellene lennie is a világról? És lehet, hogy tegnap én se így gondoltam, bár lehet, hogy holnap másként gondolom, de jelen momentumban úgy gondolom, hogy fantasztikus dolog, ha valaki hinni tud valamiben. Isteni, és irigylem. Van, amiben hiszek, és nagyon örülök neki.
De félek, hogy a hitemet ne veszítsem el, mert voltak pillanatok, amikor már majdnem elveszítettem, és az végzetes volna. Jelenleg sajnos nem vagyok arra képes, hogy hátradőljek egy tóparton. És úgy érezzem, hogy az életemnek értelme van. Van, aki így érzi, de nekem ez nem adatott meg, és a jelenlegi életfázisomban – az előbb már idéztem a Csíkszentmihályit – és rám nagyon nagy hatással volt az ő „Tökéletes élmény pszichológiája” című könyve.
Ebben azt mondja, hogy az életnek alapvetően nincs értelme, csak akkor, ha mi magunk megtöltjük értelemmel. Az értelem tök’ mindegy, hogy mi, csak az a lényege, hogy abban higgyünk, hogy az egy életre szóló cél legyen, amit meg tudunk valósítani, amiért mindent fel tudunk áldozni. Ami a nagy Egyetemességbe belefér. Ha elhiszem azt, hogy az én kis tevékenységem a másokért való lét tökéletes megfelelője. Ha egy anya feloldódik a gyerekében, akkor az ő életének van értelme. Egy sportoló feloldódhat a teljesítményében, önmagát haladja meg, és neki az az élet értelme. Őt, abban a pillanatban az hajtotta és motiválta. Valaminek lennie kell, ami hajt és motivál. Legyen az az istenhit, a vallás, a buddhizmus, a gyereknevelés, a sport, az alkotás, az írás vagy bármi. Vagy legyen egy eget elsöprő érzés, egy szerelem, amely a tökéletes élmény. De azzal kell élni, ami van.
# Milyen szerelmes maga?
Ezt hogy érti?
# Szerintem például iszonyatosan nehéz lehet önnel…
Miből gondolja?
# Hatalmas szeretetigénye van. Akár adásra, akár kapásra.
Sajnos. Ez nagy tragédia az én életemben, igen. Ezért nem akarom tékozolni az érzéseimet, mert nem méltó arra, hogy ma lemenjek egy szórakozóhelyre, és fölszedjek... Nem méltó, ezt nem lehet csinálni, ez borzasztó. Aprópénzre váltás. Lehet, hogy boldogabb, sőt könnyedebb lenne az életem, ha kevésbé..., és ha így tudnám csinálni, de nem tudom. Inkább otthon maradok. Nekem már egyszer megadatott az ilyen érzés, ez volt az életem első szerelme, amikor átjöttem Magyarországra, és ez hat évig tartott, akkor tökéletesen boldog voltam azzal, hogy gimnáziumi tanár vagyok, reggel, este, délben főzök és takarítok egy pasasra. Akkor nekem az volt a tökéletes boldogság.
Ennek vége, és más tökéletes boldogságot kellett felépítenem. Így jött elő az írás. Amikor a magánéletem rendben volt, szakmailag – nem mondom azt, hogy nem voltam sehol, mert elvégeztem a szakokat az egyetemen, vezető tanár voltam, nemzetközi vizsgáztató, egyetemen tanítottam professzor mellett, saját osztályom volt. — A tanári pályán belül, azok alatt az évek alatt eléggé jól teljesítettem, de azért mégis egy polgári foglalkozásom volt, és a magánéletemben oldódtam föl teljesen. Ahogy ennek vége lett, rögtön másnap leütöttek, és pár hét múlva könyvem volt. Azóta ez az oldal indult el bennem, viszont kiüresedett a magánéletem. Mikor itt, mikor ott! De mit tudjak csinálni? Vágjam fel az ereimet, mert nincs célom? Akkor inkább megpróbálok alkotni. Vagy menjek bele egy kompromisszumba?
Olyanba, amiben nem tudok százszázalékosan adni? Vagy nem tudja ezt valaki viszont? Ez nem méltó! Vagy, vagy! Ez a nehezebb út! Én tudom, de ez az én utam. Nem vagyok rafinált, és nem vagyok domináns, nem vagyok kisajátító, nem vagyok birtokos, sőt párkapcsolatban, túlságosan is alámegyek. Akkor mindent adok, és minden feladok. Ezzel van az állandó dilemmám, hogy az egyenjogúságra vágyom, de az nem így működök. Ha helyzet van, ha én szeretek, akkor mindent odaadok. És ez sem egészséges. Ebben kell nekem a második felnőtté válás, egy érés, hogy a hetedik ajtót ne nyissam ki.
# Tartok tőle, hogy ez így megoldhatatlan probléma. Hogy a kettő nem megy együtt. Egyenjogúak is legyünk, meg fel is akarok nézni a másikra...
Azért a férfi legyen egy lépéssel előttünk. Azért tudok ezekről beszélni, mert nincs realitás. Ha nincs realitás, akkor ideákról beszélünk. Aztán lehet, hogy teljesen az ellenkezőjét fogja az élet produkálni.
# Zavarja, ha észreveszi, hogy nem szeretik, nem fogadják el?
Meg is szoktam, meg nem is tudom megszokni… Végül is… Gondoljon bele, egyszer csak megjelenik egy lány, egy kis ribanc, huszonéves, senki nem tudja, ki ez, Erdélyből jött, valami gyanús háttérrel, és egyik napról a másikra sikerlistás lesz egy szaros könyvvel. Hát ez nem egyértelmű, hogy ez tök’ irritáló! Miért lenne rokonszenves bárkinek! Gyerekkoromban majd’ meghaltam azért, hogy én legyek az első, de nem azért, mert első akartam lenni, hanem azért, mert tudtam, hogy az anyám meg az apám, mindig ott vannak az iskolai ünnepélyek első sorában, és mindenkinek elmondja az anyám: ez az én kislányom, és tudtam, ha én leszek az első, akkor ők sírni fognak örömükben. Nekem mindig ez van az emlékezetemben a mai napig, továbbá csak azért kérem el az újságokat, amiben benne vagyok, hogy nekik hazaküldjem. Nem látnak, és rettenetesen nehezen emésztik meg, hogy én eljöttem, hogy engem elveszítettek.
Ők annyira hittek ebben az erdélyi tradícióban! Én alapvetően írott sajtós voltam, és azért vállaltam el a tévészereplést, hogy minden héten lássanak a tévében. Tudtam, hogy ők odaülnek, és nekik az az életük öröme. Nekem mai napig bűntudatom van azért, hogy eljöttem. Képtelen voltam ott maradni. Képtelen voltam megfelelni a szüleim elvárásainak, és végigcsináltam a magam útját, amit minden úton-módon elleneztek. Sosem gátoltak, viszont mindig is fájt nekik a sorsom alakulása. Én úgy éreztem, hogy nekem nagyon kárpótolnom kell őket. Nagy dilemma számomra, hogy amit én csinálok, ők nehezen értelmezik. Nagyon féltenek, aggódnak. Azt se tudják, hogyan zajlik itt az élet, hogy én mit csinálok, nem is tudják elképzelni. Amikor gyerekkoromban felálltam a pódiumra és elszavaltam egy verset, amitől a fél iskola utált, a fele meg csodált, azt azért tettem, mert tudtam, hogy nekik mekkora öröm a szavalásom. Hogy majd hónapokig mindenki erről fog beszélni a családban, hogy a gyermek elmondta azt az esetleg idétlen verset, amitől lehet, hogy hánytam.
De megcsináltam. Ezek ilyen gyermekes maradványaim. Azt hittem abban az iskolában, hogy valóban az én örömöm a mindenki öröme, és azok a tanárok, akik büszkék a diákjaikra, mint ahogyan én magam büszke voltam, hogy egy-egy diákom – amikor gimnáziumban tanítottam és osztályfőnök voltam – valamit elért. Akkor én még nem voltam beoltva erre, ez nem ilyen egyértelmű. Ma már nem gondolom, hogy bárki öröme az én örömöm. Sőt! Ez egy tanulási folyamat volt. Ennek ellenére sem lettem egy rafinált, hülye bestia, bár ma már kevésbé vagyok naiv. Sok esetben ellentmondásosnak érzem, hogy a korosztályom életmódjához képest mintha valami megfáradt, öreg szellem volnék, aki már a sokadik életét tölti itt, és már annyira megkeseredett, már annyira nem hisz, annyira fél a csalódástól, annyira bevonult egy ilyen csigaházba, hogy az Isten se tud oda bemenni, őt kihívni. A másik oldalon meg azt érzem, hogy az az örök optimista, naiv gyermek maradtam, aki annyira tud örülni, annyira tud hinni! Állandóan jelen van bennem ez a kettősség. Mint ahogy azt is hiszem, nem véletlen, hogy nekem két különböző világból származó szülőm van, és ez a két világ bennem állandó konfliktusbanél. Én ezekben is hiszek. Hogy van egy liberális vonal, és van egy ősmagyar, puritán, kálvinista, szakállas, bajuszos, szemüveges Tisza-ág, amely rám szól minden percben, hogy: fiam a név kötelez, és ráncolja a homlokát. Ezek állandóan viaskodnak bennem.
Mikor a rádióban dolgoztam, és reggeli műsorom volt, ott volt egy technikus, aki velem szemben ült, és az volt a dolga, hogy a gombokat nyomogassa. Együtt dolgoztunk egy éven át. Minden áldott reggel, 4 órakor keltem, mert hattól kilencig ment a műsor. Nos, ez a fiú sose szólt semmit, csak nézett és nyomogatta a gombokat. Apám Romániában minden áldott reggel felkelt hajnalban, hogy engem hallgasson. Egyszer úgy esett, hogy valamiért nem tudta hallgatni az adást, és amikor vége lett a műsornak, azt mondta ez a technikus, hogy elképesztő, még a reggeli műsorban is az apádnak akarsz megfelelni! Látta a fejemen, hogy kimondanék valamit, de mielőtt kimondom, az agyamban átkonvertálom úgy, hogy „az apád hallja, és hogy őt ne bántsd meg”! Ezek a láthatatlan korlátok nagyon erősen működnek. És amikor nem hallgatta apám, egész más voltam. Mai napig a kamerák előtt is úgy vagyok, hogy tudom, anyám és apám is a képernyő előtt ülnek. Ez nem biztos, hogy jó!
Teljesen amatőr képzet lehet. Antiprofesszionális, mert valójában sokkal gátlástalanabbnak kellene lennem. Az egy hatás, ami nem működik, amikor írok. Olyankor nem látok semmit. Azért van az, hogy sírva-zokogva nem bírták elolvasni a könyveimet. Azok túlmennek mindenen, amit már kontrollálni képes vagyok. Ezek nagyon nehéz dolgok, és igen mélyen gyökereznek. Nem is lehet egy beszélgetésben kivesézni.
# és kedvenc listája?
Mindenképpen a "A 10 legfontosabb könyv":
#1. Abe Kóbó: A homok asszonya
#2. Milan Kundera: Búcsúkeringő
#3. Mihail Bulgakov: Kakasmintás törülköző
#4. Simone Schwartz-Bart: Eső veri, szél fúja csoda Télumée-t
#5. Guy de Maupassant: A szépfiú
#6. Bernard Malamud: Új élet
#7. Dino Buzzati: Egy szerelem története
#8. Sylvia Plath: Üvegbura
#9. Babits Mihály: Gólyakalifa
#10. Tama Janowitz: Egy bizonyos korban
Szegő András |
|
|
VIP-Vendégünk listája|Amit mindenképpen nézz meg!
Tisza Kata VIP-Vendégünk listája, a számára legfontosabb 10 könyvről...
|
|
|
|
