 |
| Korábbi VIP-vendégeink: |
|
|
|
 |
|
|
|
 |
LEGYÉL NAPRAKÉSZ! OLVASS!
Olvasd el VIP-Vendégeinkkel készített interjúkat, melyek híres emberekkel, igazi személyiségekkel készültek! Légy naprakész, olvass!
NÉZD MEG VIP-VENDÉGÜNK
LISTÁJÁT ÉS SZAVAZZ!
 Ha van kedved, pontozd VIP-Vendégünk listáját, elemeit, ezáltal új sorrendet állíthatsz fel saját listájukban! Vigyázz! Egy listára egy nap csak egyszer szavazhatsz, ezért a szerinted legfontosabb vagy legrosszabb elemre voksolj a listában.
VÉLEMÉNYEZD CIKKÜKET
ÉS LISTÁJUKAT!
Tetszett a velük készített interjú? Láttad már saját listájukat? Lenne pár gondolatod, melyet szívesen megosztanál másokkal? Véleményezd Te is a cikkeket és/vagy listájukat! |
|
|
|
|
|
|
|
|
 | Cserhalmi György
színművész
2007.04.17.
Évek óta nagyrészt Kékkúton él, csak, ha valami dolga van, akkor utazik fel Pestre, és dolga végeztével megy is vissza Balaton-felvidéki kis házába. Generációnk számára évtizedeken keresztül ő volt a hős. Eszméiért, ideáiért mindig kiálló, igazáért a végsőkig harcoló, örökkön lázadó, lobogó, zabolátlan hős, aki... |
Évek óta nagyrészt Kékkúton él, csak, ha valami dolga van, akkor utazik fel Pestre, és dolga végeztével megy is vissza Balaton-felvidéki kis házába. Generációnk számára évtizedeken keresztül ő volt a hős. Eszméiért, ideáiért mindig kiálló, igazáért a végsőkig harcoló, örökkön lázadó, lobogó, zabolátlan hős, aki szembeszegülésével, de akárcsak puszta jelenlétével sokunknak sokat jelentett, mind a színpadon, mind a filmen, mind az életben. Amikor mindenki hallgatott, ő háborgott. Amikor most mindenki háborog, ő hallgat, és éli mindennapi életét egy pár száz fős kis faluban. Most egy forgatás miatt éppen Pesten jár.
# Most rágyújtasz ebéd után. Miért? Hiszen nagyon büszke, és boldog voltál, hogy már nem cigarettázol, hogy voltál olyan erős, és leszoktál. Akkor mi ez? Szerinted annyira szabad vagy, túljutottál azon, hogy szenvedélyes legyél, hogy akár rá is gyújthatsz olykor, mert uralod a szenvedélyedet, vagy éppen ellenkezőleg, mégis kötődsz a szenvedélyeidhez, belátod, hogy a szenvedélyek erősebbek, mint mi vagyunk?
Az a fantasztikus tanulság a cigarettával, mint az alkohollal volt annak idején. Hogy alig lehet leszokni róla, de amint az ember leszokott, akkor rájön a valódi értékére, ami a nullával egyenlő. Azért merek dohányozni, mert akkor teszem le, amikor akarom. Azért merek meginni egy pohár bort, mert akkor teszem le a poharat, amikor akarom. Nem befolyásol. Túl azon, hogy ez egy napi gyengeség. Az egész most úgy jött, hogy Márai könyvéből az „Eszter hagyatékából” csináltunk egy filmet, ahol a szerepem szerint kell cigarettáznom, és beláttam, hogy nem tudok vaktában pöfékelni a levegőbe, mert az látszik a filmen. Az arcomon, mozdulatomon, egész lényemen. És leszívtam, és jólesett. És ez egy kicsit így is maradt. Nem hiszem, hogy jót tesz, de így, evés után, ez baromi jó. Délelőtt nem nagyon gyújtok rá. Reggel a kávéhoz elszívok egyet, ebéd után egyet-kettőt, és van úgy, hogy egy nap elszívok tizet. De otthon nem dohányzom. Szerintem azért is, mert ha a feleségem, Erzsi, meglátná, akkor kiverné a számból. De körülbelül az az igaz, amit az elején mondtam: hogy akkor teszem le, amikor akarom. Tehát olyan már nincs, amilyen régen volt, hogy ha nincs cigaretta, akkor jaj! Szaladjunk le gyorsan az első trafikba, még az éjszaka közepén is!
# Az emberben a szenvedélyek kihunynak, helyre kerülnek, átrendeződnek? Az egész életedben szikrázóan szenvedélyes ember voltál. Ez volt benned a fantasztikus, kerested a helyedet, az igazságot. Most pedig úgy tűnik, mintha egy bölcs, öreg, rezignált bácsi lennél. Hová lettek ezek a szenvedélyek? Kihunynak egy idő után? Ezek addig kellenek, amíg fiatalok vagyunk, rakoncátlanok, van fizikumunk?
Valószínűleg ezek a dolgok összefüggenek. Mert egy szenvedélyhez, ami heves, kell egy fizikum, ami megvéd az esetleges retorzióktól. Nem a törvényekről beszélek természetesen. Hanem egy szenvedélyes ember nyilvános helyen is tud kiváltani nagyon durva reakciót. Az én koromban már ambivalens dolog lenne egy ügyért kiállva, ökölharcot folytatni. Tehát átkerülünk egy szellemi síkra, ahol én tartok – ami persze, sajnos nem nagy magaslat. De azzal tisztában vagyok, hogy nevetségessé válik az ember hatvanévesen, ha ugyanolyan erővel és gőzzel képvisel valamit, mint korábban. Pedig ugyanazt gondolom a dologról. Csak most már nem érzelmileg élem át az egészet, hanem megpróbálom szellemi lapályra terelni. Úgy még nehezebben feldolgozható. Mert az érzelem egy hatalmas terület, és eloszlik a dolog rajta.
A racionális rész pedig – állítólag – valamilyen mederben kellene, hogy menjen. És ez még sincs úgy. Nagyon nehéz. Hiába akar az ember irányt adni egyfajta gondolkodásmódnak, az úgy tűnik, mintha nem vezetne sehová. Csak egy duzzasztóhoz vezet, nincs, ahol lemenjen. Nem engedik lemenni. Ugyanúgy a politika foglyai vagyunk, mint ahogy voltunk a rendszerváltás előtt. A szenvedélyek akkor a nyomasztó dolgok ellen irányultak. Most ugyanígy nyomasztanak a dolgok, plusz én úgy látom, hogy 2006-ban a helyzetünk a ’72-es évnek felel meg. Ezt bizonyítják a statisztikák. A ’72-es életszínvonalon nem lehet élni a 2006-os országban. Ha az emberek ezt együtt dolgoznák fel, akkor talán nem arról lenne szó, hogy egymagukban pöfögnek öregurak, fiatalemberek és idősödő, középkorú hölgyek, hanem hogy – mondok egy nagy szót – van egy nagy társadalmi párbeszéd. Hogy ez milyen hihetetlenül igazságtalan világ! Tudtuk, hogy az lesz. De maga az igazság, mint anyag – mert annak van anyaga -, az van vérig sértve. És ezzel nem tud mit kezdeni az ember.
Az igazsághoz nem lehet sem érzelmileg, sem rációban közeledni, mert megfoghatatlan dolog. Mert bizonyos emberek számára, ami nekem igaz, az nekik nem igaz. És innen kezdve megint folyik egy vita az igazságról. A Bibliából egy tétel: Nem az a fontos, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy mi az igaz. És mi az, hogy igaz? És ez egy olyan szakasz – 50 és 60 éves kor között -, amikor egy csomó új helyzetbe kerültünk. És minden új helyzetben, minden régi igazság igaz marad, akármelyik oldalról is jön.
# Ez a mi butaságunk vagy ostobaságunk volt, hogy régebben azt hittük, hogy mi egy igazságtalan világban élünk, tehát ami ezután jön, az automatikusan igazságos lesz. Csudákat! Hülyítettük egymást és magunkat! Az igazságtalanság után, íme, látjuk, érezzük, tudjuk, tapasztaljuk, jöhet egy másik, egy másfajta igazságtalanság.
De azt mi annyira igazságtalannak éreztük, s nem hittük, hogy ennél is van igazságtalanabb.
# Ez a mi ostobaságunk volt.
Nevezzük naivitásnak. Még nagyon okos emberek is ugyanazt gondolták, amit mi: hogy ami jön, az egy jobb, igazságosabb világ. Ahol persze, vannak igazságtalanságok, mégis csak tűrhetőbb mindannyiunk számára. Ez alapvető naivitás, de e nélkül a naivitás nélkül nem is nagyon érdemes bármihez hozzáfogni, mert akkor az ember nagyon csúnya helyén áll a világnak. Azon a gengsztersíkon, ami ellen mindig is lázadozok.
# A világgal van igazából bajunk vagy azzal, hogy megöregedtünk? És ha huszonévesek lennénk, erővel, energiával teli, akkor is ilyen fokon érdekelne annyira világ igazságtalansága?
Ott vannak a te gyerekeid, akik huszonegynéhány évesek, tele erővel, energiával, és mégis érdekli őket a világ igazságtalansága. Az enyémet is érdekli a világ igazságtalansága. A huszonévesek most már nagyon sokat látnak, nem bekötött szemmel élték az életüket, mint mi sokáig. Ide is, oda is mehetnek, itt is látnak, ott is látnak valamit, és sokkal komplexebb kép rakódik le bennük, mint amit mi megélhettünk valaha abban az életkorban. És ők is ugyanazt látják. Én azt látom, hogy az én háborgásom nem egy öregember háborgása, hanem szinte visszhangzom a gyerekemét meg az ő barátaiét.
Valamit igazságosnak vagy igazságtalannak látni, az nem nemzedéki termék. Az egy bennünk lévő nagyon jó kis húr, ami mindig egyformán rezeg, teljesen mindegy, hány éves az ember. Azonkívül, a világ is öreg. Megöregedett vagy megöregítették. Vannak nagy sminkmesterei, ezek a multinacionális kutyaszarok, akik megöregítik a világot. Nem kell ide katasztrófa, semmi, becsapódó bolygó, amivel folyton riogatnak. Illetve inkább úgy mondom, hogy nem is öreg, hanem beteg a világ. Azok a részei a világnak, ahol még van valamiféle emberség, érték, nyitottság, amihez én vonzódom, azok is elkezdenek betegedni. Ahelyett, hogy abból gyógyulnánk, azt is szépen megfertőzzük.
Ez szomorú beszéd, de bizonyíthatod, hogy ezt én mosolyogva mondtam. Nem cinikusan, hanem mosolyogva! Mert annyira nevetséges, hogy ilyen dolgokról kell beszélni felnőtt embereknek. Az viszont nem nevetséges, hogy ez foglalkoztat, például engem.
# Foglalkoztatott ez téged 25 éves korodban is. Lázadtál, te voltál a deviancia, a játékoddal, a magatartásoddal, az életviteleddel. Szembeszálltál ezzel, és ettől lettél a generációnk hőse, bálványa.
Akkor kíváncsiak voltak rám nagyon sokan. Szinte az egész ország. Most nagyon kevesen kíváncsiak. Ez természetes, mert nemcsak évszázadot, hanem évezredet is váltottunk. Egészen más problémák vannak az előtérben, miközben azt gondolom, hogy ezek jórészt álproblémák. A megszerezhetőség áll mindennek a középpontjában. Nem a megszerezhető tudás, nem a megszerezhető tapasztalat, hanem a megszerezhető pénz. Hogy mondjam, hogy ne legyen nagyon bonyolult? Van olyan, ami megszerezhető és nem vág vissza. Most, amit nem tudsz megszerezni, az visszavág. Akkor te most egy alantasabb kasztba kerülsz: ha nincsen olyan lakásod, ha nincs olyan autód, ha nincsenek olyan barátaid, ha nem abba az étterembe jársz, ha nem azt a fajta órát hordod. Bekasztosodott Magyarország. És nagyon nehéz volt elképzelni, hogy itt, a demokrácia tizenvalahányadik évében kasztrendszer van. Ide jutottunk el. Mert itt nem társadalmi osztályok vannak, hanem kasztrendszer. Erre senki nem számított.
# Én nagyon várnám, hogy megint jöjjön az a Cserhalmi Gyuri vagy bárki más, aki jött ’72-ben, és a lénye, az élete, eleve tiltakozás volt a besorolás ellen, a korlátozások ellen, a rossz, értelmetlen, begyepesedett tradíciók ellen.
Azok mesterséges besorolások voltak, mesterséges tradíciók, mesterséges korlátozások voltak. Én normálisan viselkedtem a sok, mesterségesen megépített hülyeség ellen. Ha ez a deviancia, akkor ezt lehet vállalni. Szerintem az volt a deviancia, ahogy a társadalom viselkedett: belenyugodott minden mocskos korrupcióba, abba, hogy a pártnak a tagja az több, az fontosabb, az emberebb ember, az az első a sokak közül. Az a deviáns magatartás, amikor az ember végignézi a saját környezete leépülését.
# Tudtad te akkor, hogy amit csinálsz, az valami egészen más?
Nem, csak mondták. Érzékeltem. Botrányok voltak, megpofoztak a rendőrök, bevittek, kiengedtek, az emberek egy része nagyon szeretett, a másik része nagyon utált. Kérdezték, hogy miért kevered a szart, miért kell állandóan hőbörögni? És én nem tudtam, hogy az szarkeverés, az hőbörgés. Ez jött az emberből. Nem tudom, rég volt. Most meg az van, hogy mondhatom a magamét, de a kutya nem figyel rá, pedig ugyanazt mondom. Én tényleg nem változtam, vesztemre.
# Változtál. Öregebb lettél, csendesebb lettél, befelé forduló lettél.
Igen, van egy csomó dolog, aminek nagyon örülök, ami az embert lefedi. Megnőttek a gyerekeink. Fiatalon az embernek nincsen ilyen élménye, hogy látja fölnőni a gyerekeiket, és lát valamilyen nálánál jobb minőségű folytatást. Ez egy bizonyos szinten megnyugtatja az embert, és ezt nem az elfogultság mondatja velem. Sárika, a lányom, minden szempontból sokkal különb, értékesebb, mint én vagyok vagy bármikor voltam. Olyan könyveket olvas, amiből én egy mukkot sem értenék, nyelveket beszél, diplomákat szerez...
Eddig én soha nem jutottam el. Igazából értelmes dolgokat csinál. A maga csendes, lányos módján megtette azokat a lépéseket a harmincadik életévéig, amiket én soha nem tudtam. Ez az emberből egy csomó feszültséget kiold. Boldog vagyok, hogy a gyerekem megkönnyítette az életemet: nincs bennem a szorongás, hogy jaj, Istenem! Van persze, de az más, az egészségre vonatkozik, és a váratlan dolgokra. De jó látni egy embert olyan úton látni, amire én mindig csak vágytam.
# Te vágytál volna arra?
Hogy a fenébe ne! De nekem sem képességeim, sem energiáim nem voltak erre. Nekem csak egy irányban volt szorgalmam, kitartásom: az maga a Színészet.
# Minden paramétered arra predesztinált, hogy színész legyél. Egy olyan jelenség voltál, ami soha nem volt, és egyszer csak jött. Megváltoztatott mindent, amit addig színészetnek neveztek errefelé. Persze, előnyére és hátrányára is.
Inkább az előnyöket forszíroznám.
# Jó, de lett hátránya: mióta megjelentél, és sikeres lettél, és más utat is mutattál, azóta a színészek jórészt nem tudnak beszélni.
De én tudok!
# Te tudsz. De mindenki azt hitte, hogy már nem kell tudni beszélni, elég, ha ugrabugrál, bukfencezik, vív, hanyatt veti magát.
Nem hitte mindenki!
# Az előtted lévők csodálatosan beszéltek.
Volt a rádióban egy beszélgetés Latinovits Zoltánnal, aki akkoriban fiatal színész volt, és azt mondták neki, hogy nem beszél szépen. Azt válaszolta, hogy én nem beszélek szépen, de jól beszélek. És ez nagy különbség. Én a szép beszédet, természetesen, rendkívül kedvelem, boldogan hallgatnám meg Jászai Marit. Szacsvay Imrétől még maradtak fenn hál’ istennek a rádió archívumában versek, és azokat hátborzongva hallgatom. De önmagában a szép beszéd engem untat. Pláne, ha a színpadról jön.
Ha valaki jól beszél, az mindig ébren tartja az érdeklődésemet. Ha az hátrány, akkor legyen! Végül is igazad van, mert bár a világ legjobb beszédtanára tanított engem, a Gáti Jóska bácsi, akinek hálás leszek, amíg élek, és még utána is, mégis el kellett telnie 10-15 évnek, amíg rájöttem, hogy a beszédnek milyen nagyon fontos szerepe van a színpadi életben.
# Ha te megjelentél, akkor a dolog a történésről szólt, és nem arról, hogy mit mondanak. Odáig álltak az emberek a színpadon, mondtak dolgokat, a Básti Lajostól Gábor Miklóson át Kálmán Györgyig, és gyönyörűség volt hallgatni. És te hoztál valami mást is. Te elkezdtél sisteregni, lobogni, lüktető, forró életet élni, és azonosultunk veled. Hősök lettünk veled, és elbuktunk veled. Megtestesítettél nekünk valamit, amit mi szerettünk volna...
Mondod ezeket a nagyon nagy színészneveket. Azért ők mást is tudtak! Tudtak csendet parancsolni a nézőtéren, pusztán azzal, hogy ott álltak. Ők a lényükben képviseltek valami olyan heroizmust, amire mi már képtelenek vagyunk. De abban igazad van, hogy a középszerűekben, a kanonizált színházban sok volt a verbális akció, ha egyáltalán létezik ilyen. Szélsőségesen kifejezve: elviselhetetlen ma már az a színjátszás, ami arra épül – pedig van rá kísérlet megint –, hogy ha akarom, ha nem, el fogja mondani nekem, a szájamba fogja rágni erős, didaktikus módszerekkel, hogy ő mi a fenét képzel, és elvárja, hogy én is ugyanazt képzeljem.
Én azt gondolom, hogy egy színdarab sokkal több rétegből áll. Annyi nedve van, hogy nem lehet csak a rációt kicsavarni belőle. Ott van az ember biológiai jelenléte. Valami olyan hatást kell elérni, hogy azt érezze is a néző. Én akkor vagyok boldog, ha úgy elfárad a közönség a végére, mint én. Mert akkor el tudtam magammal vinni egy olyan útra, amit én is nehezen járok be, pedig próbálom egy-két hónapja már. Ő, szegény, meg beül oda, és én viszem őt egy olyan túrára, ami rettenetes. Nyilván, az egy másfajta színészet volt. Hál’ istennek nem kellett tanulni senkitől...
# Mert nem is nagyon volt előtted ilyen...
Nem tudom, hogy volt-e Magyarországon... nem nagyon tudok róla. Azért nem kellett tanulni senkitől, mert én ezt kaptam: a génektől, a gondviseléstől... a fene tudja! És ráadásul kaptam hozzá egy olyan szakmát, ahol ezt ki is fejezhetem. De jól mondod, mert még az is kevés volt – ilyen aspektusból nézve -, mert nem tudtam a színpadot abbahagyni, hanem átjött az életembe is. És bár nem színjátszásnak gondoltam, amit csinálok, de nagyon hasonlíthatott sok ember szemében arra, hogy: na, itt is az önkifejezést keresi, holott ez maga a gyarló mindennapi élet, ahol az emberek inkább élni szeretnek csak, mint elvárásoknak megfelelni.
# Nem fordítva volt? Azt gondolom, hogy te nem a színpadi énedet vitted az életbe, hanem az életbeli énedet a színpadra.
De sokan összekeverték. Hogy: na, nem elég neki a színpad? Még az életben is szerepel!
# Vagy nem elég neked az élet, még a színpadon is éltél?
Vívó voltam. Amikor tudtam, hogy nem tudok valakit legyőzni, mert annyival jobb vívó, akkor eljátszottam egy szerepet: hogy le kell őt győznöm. És akkor meg tudtam verni. Úgyhogy, engem mindig a csapatbajnokságon állítottak be, mert tudta a Fülöp mester, hogy a Cserhalmi el fogja verni, akármilyen jó. Ha világbajnok, ha ifjúsági világbajnok, ha országos bajnok... akármilyen jó, a Cserhalmi el fogja verni! És ez bejött! És magamért nem tudtam győzni egy évig, mert az nem volt nagyon fontos. Nem volt olyan fontos ez a szerep. Mindig is kollektív műfajnak fogtam fel a színházat.
# Téged mindig imádtak a színészek. Én megbotránkoztató palinak hittelek, aki kellemetlen a partnereknek, aztán később, akárhány színésszel beszéltem – Kálmán Györgytől Máthé Erzsiig -, mind azt mondják, hogy veled akár filmen, akár színpadon fantasztikusan jó volt játszani. És akivel ezek a magányos óriások a színpadon kívül is keresték a barátságot, a társaságot.
Túlzás, hogy keresték, de tény és való, hogy nem álltak föl, ha én leültem. Ez nekem nagyon jólesett. Mindig is vágytam erre... Nekem fontos volt, hogy mit tart rólam Máthé Erzsi, vagy mit gondol a Kálmán Gyuri. De az is, hogy a Rajz Jani bácsi, vagy a Gobbi Hilda vagy a Major Tamás... Irgalmatlan nagy névsort tudnék mondani, mert már én is ilyen öreg vagyok. El tudok mondani egy olyan névsort, ami ritkán adódik. És ezekre kifejezetten büszke voltam. Ha volt egy ilyen, fölhívtam anyámat, hogy: képzeld el, a Gobbi Hilda azt mondta nekem!
# Amikor elkezdted, akkor több tucat óriási színész működött, létezett. Neked okvetlen kellett valami egészen mást, valami egészen eredetit produkálni, hogy észrevegyenek ezek között, a ma már bálványnak tartott, zseniális színészek között?
Nem így van, mert én Debrecenben kezdtem. És ott nem voltak zseniális színészek, de volt jó néhány nagyon jó színész. És a Rómeó és Júliában, már ott is csináltam a műsort. Azt, amit én képzelek a színházról. Amit annak idején úgy hívtak, hogy a "Cserhalmi-balett" a "Cserhalmi-torna". És ez annyira elementárisan hatott a debreceni közönségre, hogy megkaptam a visszajelzést a tapsokban, a brávókban. Hogy ennek van létjogosultsága.
Igazolt engem a nézőtér. Baromi jó érzés volt, hogy a síkból sikerült három dimenziót csinálnom. Akkor nagyon komoly felfedezés volt, hogy az ember a hátával is el tudja mesélni azt, hogy mit érez, és nem kell feltétlenül rettenetes "mimiusus"+ játékot közvetíteni a nézőtér felé frontálisan. Jó történetek voltak ezek. Volt egy régi Michelangelo-albumunk, amit szerettem lapozgatni… abban is a rabszolgatorzókat. És láttam, hogy: Jéé! Nem teljes az a kéz, csak kilóg egy kis részlete! És egy picit az arca meg van dolgozva, de azért rettenetesen rusztikus, és akár egy tömb is lehet! Mégis, sokkal kifejezőbb, mint egy egész alak! És megpróbáltam ezt valahogy bevinni a színpadra.
Ennek a nagy embernek a fölfedezését: Hogy nem kell mindig mindennek látszódnia, mert többet fejez ki esetleg egy kézfej. Akkor nagyon jó játék volt ez, nagyon jól éreztem magam.
# És ebből ki lehet nőni, ki lehet öregedni? Hogy egy idő után máshová viszi az ember a hangsúlyokat?
A színház nem állt vigyázzba. Óriási tehetségek jöttek egymás után. Én a cseheknél láttam először olyan színházat, amiről el nem tudtam képzelni, hogy ilyen is van! Teljesen leegyszerűsítve, leszegényítve, de az ember, a színész, aki ott állt a színpadon, az föl volt vértezve mindennel: az akrobatikától az elképesztő humorérzékig. Emlékszem, volt olyan jelenet, hogy csak álltak, és kitört a nézőtéren a taps. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Hiába próbáltuk itthon megcsinálni, nem sikerült. Nekünk ez nem sikerült.
Nyilván azért, mert ők fölneveltek egy olyan nemzedéket, amelyik értette ezt a formanyelvet. És ők tudták azt, hogy ez a szembenállás, ez pontosan mivel szemben történik. Az is egy olyan ország volt, ahol az még pazarabban osztotta a szocializmus a kegyeit, mint Magyarország, és az emberek ebből nagyon tudtak érteni. De nem csak az történt! Ott volt a Szmotunovszkij, amikor először láthattuk a Tagankát. Olyan színházakat, amik bődületesen tudtak valamiről szólni. Az egész orosz színház valami bődületes! Ma is a legerősebb a világon. Persze, és akkor az ember magát is elkezdi egy kicsit fölülbírálni, s rájön mindenre, amit nem tud. Akkor elkezdi szégyellni, hogy mindig csak azt nyomja, amit tud.
# A léted kitörölhetetlen a színház- és a filmtörténelemből. Kétszáz év múlva is majd számon lesz tartva, hogy volt egy hosszú hajú, rohangálós, iszonyú intenzitással jelen lévő pasas, ha a nevedet nem is, de tudni fogják, és valamit adott, valamit továbbvitt, valamit örökített, valamit megtestesített.
A múltkor egy nyilvános helyen ebédeltem, és odajött hozzám egy ember, akiről messziről látszott, hogy nem magyar. Ezt valamiért meg tudja állapítani az ember. Egy abszolút hétköznapi ballondzsekiben volt, kicsit kopaszodott, mint mi, ötvenéves lehetett. És ékes angolsággal elkezdte nekem mondani, hogy ő tudja, hogy Cserhalmi György, magyar színész vagyok, és látott engem Los Angelesben a Zelary című filmben, s az neki milyen hihetetlen élményt nyújtott. És elmondta, hogy ő írta a cikket a Los Angeles Times-ban, miszerint lehet, hogy Európa legjobb színészét láttuk abban a moziban.
És ott ültem tátott szájjal, hogy azért ez egy jó szakma, ha az emberről ott, a világ másik felén is tudják, hogy van. Ez megint a dicsekvés kategóriája és műfaja, de nem mindennap fordul elő. Az ember megjegyzi, és ha módja van rá, el is meséli, mert jólesik neki. Nekem nagy szükségem van arra, hogy jöjjön valahonnét valami visszajelzés. És ez egy nagyon komoly visszajelzés, amikor a Los Angeles Times kritikusa azt írja valakiről, hogy valószínűleg Európa legjobb színésze.
# De számodra azért naponta jön valami jelzés. Még mindig te vagy a hős, te vagy a legismertebb magyar színészek egyike. Még mindig rendre megtalálnak, és kérdik, hogy miért nem látunk, miben játszol, hol vagy? Tehát, a hiányod is éppolyan intenzív, mint a jelenléted volt.
Még egy darabig. Még egy darabig el tudnak fedni, ez nyilvánvaló, és nagyon kevés kell ahhoz, hogy végleg lefedjenek. Az a helyzet, hogy most már engem ez nem izgat. Nemcsak azért, mert tényleg egy ilyen megmaradt darab vagyok, vagy megmaradó darab vagyok, hanem azért, mert nem igazi ellenfelek ezek. Ezek önérdekű, öncélú emberek, akik egy csoportba tömörültek, és mindent, ami kilóg – ugyanúgy, mint régen – azt el kell tüntetni. Ebben verhetetlenek. Kifejezetten élvezem az igyekezetüket. Nézem és élvezem, hogy milyen jól csinálják.
De tök fölöslegesen. Egy hihetetlenül fontos felfedezés, amikor az ember rájön, hogy nem nekem van igazam. Erről szól a bibliai alaptétel, hogy mindenki azt mondja, ami a mai életre is kivetül, és örököltük: nekem van igazam, a Biblia azt mondja, mi az igazság, találd meg. Már rég elfelejtettem, hogy nekem bármiben is igazam lehet. Mitől lehetne?
# Évtizedeken keresztül lázasan ezt kerested, ezt kutattad, ezt akartad a világgá ordítani, hogy nekem igazam van, akkor most visszanézel életed egy legsikeresebb szakaszára, és azt mondod, hogy ez mind-mind tévedés, hazugság, álság?
Ez mind én vagyok, az a sok kudarc, az a sok marhaság, az a sok tévút, téveszme és az a rengeteg csillogó dolog, ami azért létrejött közben. Rossz a csillogó szó, jobb az, hogy valami egy folyamatos jelenlét volt, de tele volt kudarccal, meg tele kiemelkedő pontokkal. Nem én mondom, más emberek megállapították, leírták, nem tudom micsoda, dokumentálva van ez az egész. De látod, milyen ellentmondásos egy színész élete? Én például, megkaptam az Európai Filmuniónak az Életmű-díját. Magyarországon ezt senki nem tudja, a családomon, meg rajtad kívül, mert nem mondtam meg senkinek.
# Miért?
Arra voltam kíváncsi, hogy ott lesz-e a 120 tévétársaság között akár egy magyar is? Nem volt.
# Bánt?
Hogy a fenébe ne bántana?! Hiszen az Európai Filmunió engem nyilvántartott. Ott voltam a listájukon, és baromi jólesett, igen, ezek tudják, hogy én létezem, valahogy tudtomra akarják adni, hogy becsülik azt az életpályát, amit eddig befutottam. Azt mondják, akkor adunk neki egy Életmű-díjat. Tudod, kinek van Magyarországon? Törőcsik Marinak. Tehát neki van, meg nekem van, és ott vagyok az Ornella Muti, a Belmondo, az Erland Josephson és Marcello Mastroianni társaságában. Ezekkel ott vagyok, nem is hiszem el, mégis ott vagyok, mert ők oda beválasztottak. Hát, én nem megyek elmondani, ez kifakadt belőlem, mert elmondtam neked.
Persze, hogy fáj, hogy a fenébe ne fájna, mikor a saját hazámból nincs ott a kutya sem, senki! És akkor mindig elgondolkodom azon, milyen kulturális identitásunk van, vagy amikor te mondtad az előbb, hogy mit tudom én, valahonnan valaki egy partin töltött káposztát főzött, vagy új vécéöblítője van, az egy kulturális esemény Magyarországon. Csak azért, mert ide silányult a szakma, de nem akarom ezt az általánosan mindmáig médiának nevezett marhaságot megbántani, bár nagyon megérdemelné. Nem csak az én esetem miatt.
# 59 éves vagy, erőd, szellemi képességeid teljében, mégis inkább mítosz vagy, mint jelenvalóság...
Hány éves korában legyen az ember mítosz? Meg kéne halnia 35-40 évesen?
# 59 vagy. Az előző generáció nagyjai még akkor kezdték el igazán a pályájukat. Micsoda nagy alakítások jöttek innentől kezdv! Páger Antal, Ajtay Andor meg a Kállai Feri bácsi!
Megérkezett egy olyan film- és színházrendezői – de inkább színházrendezői – nemzedék - a Székely, a Zsámbéki -, akik nem úgy gondolták el a színházat, hogy csak a saját generációjukkal tudják megvalósítani az elképzeléseiket, hanem a színházat olyan egységnek látták, ahol a 60 évest a hatvanéves játssza, a 20 évest a húszéves, ahogy kell. És nem akarták kisajátítani olyan értelemben a szakmát, hogy az én generációm jön, és onnan kezdve kuss mindenkinek. Az angolok csinálták ezt: csak olyan filmpályázatokat fogadtak el, ahol minden nemzedék meg tudott jelenni. Különben nem maradt volna fenn a Sir John Gielguldból semmi. De azért, hogy megkapták a pályázati pénzeket, ezért cserébe csodálatos öregembereket és öreg hölgyeket láthatunk az angol filmekben, és remek középkorú embereket és zseniális fiatal színészeket.
# Téged nem zavar, hogy öregszünk?
De, nagyon. Néha vitatéma ez bennem. Néha azt gondolom, hogy ez nagyon jó rend: elnézek olyan idős bácsikat és néniket az üzletben, az utcán, a vonaton, amerre jár-kel az ember, és azt gondolom, hogy jó, megnyugtató érzés, hogy jó dolog lehet megöregedni, ha ennyire szépen és méltósággal lehet megélni ezt a nagy áldást, ha az embernek egyáltalán megadatik az, hogy megöregedjen. Máskor pedig, amikor nyomorultakat látok ugyanebben a korosztályban, akkor meg teljesen föl vagyok háborodva. Egyszerűen kifejlődik az emberben egy rohadt, szociális érzék, ami nem tud mit kezdeni azzal, hogy az én életem milyen jogon jobb, mint a másiké? Nem tettem se többet, se kevesebbet.
Akkor miért? Mi a fenét mondjak erről? Megszakad a szívem értük. Nem lehet elviselni, hogy egy néni áll a pénztárnál, dobol a pénztáros az ujjaival, ő kotorássza forintonként a pici nyugdíjából a két kiflire és a liter tejre valót. Ezt nem lehet elviselni.
# De kicsiben, rám is, terád is ugyanez vár, valószínűleg. Legfeljebb mi a tízeseket, a százasokat kotorásszuk. Holnap mi is lehetünk kitaszítottak, kiszolgáltatottak, kiszorulók.
Igen, de az ember nem feltétlenül erre gondol. Tehát nem számításból gondolja ezt, hanem mert tényleg a látvány is borzalmas – nem akarok nagyon szélsőséges jelzőket használni -, de ami mögötte van, ami nincs ráírva semmire, de mégis ott van: sehonnan nincs számukra semmilyen remény. Ez teszi aztán tényleg elviselhetetlenné a dolgot. Ez egy Taigetosz, csak éppen nem a kicsiket dobják le, hanem az időseket. És a társadalom türelmetlen velük szemben, a politika nem tud velük mit kezdeni, itt van egy megöregedett ország. Nekünk ez maradt, ezt kell szeretni, de nagyon.
# És elfogadni, tudomásul venni, elviselni, hogy lassan belecsúszunk ezek közé.
Vagy pedig annak örülni, hogy mégse, mert valami miatt kivételezettek lettünk. És tényleg kivételezettek vagyunk: A milliárdosokhoz képest is kivételezettek vagyunk, hiszen nem lettünk gazemberek, és kivételezettek vagyunk a nálunk nyomorultabbakhoz képest is, mert nem vagyunk nyomorultak. Ez egy nagyon komoly elismerése a sorsnak irányunkban, és ezzel kéne valamit kezdeni. De nem tudunk, mert nem vagyunk civil szervezetek, a pártokban alkalmatlanok vagyunk, csak amikor így beszélgetünk, akkor tudjuk elmondani egymásnak, hogy milyen jó emberek vagyunk.
# A gyereked erről mennyit tud?
Nagyon érzékeny ezekre a kérdésekre.
# Hogy te nem lettél gazember, te nem fogadtad el.
Nagyon büszke rá. Azt mondja, hogy az ő korosztályában, amikor erről esik szó, akkor előbb-utóbb, előkerülök, mint tiszteletre méltó kivétel. Ez jólesik nekem. Nehezen mond ilyesmiket, néha, amikor látja, hogy a béka segge alatt vagyok, akkor mondja, hogy: Apa, értsd meg, hogy ez fontosabb mindennél. És akkor el is hiszem neki, hogy ez fontosabb mindennél. Kenyeret még nem lehet érte venni, mégis fontosabb mindennél.
# Ennél többre nem is vágyhatunk, hogy a gyerekeink egy kicsit büszkék legyenek arra, amit csináltunk, amit képviseltünk, amit tettünk vagy éppen nem tettünk...
Ez nagyon fontos, mert pontosan azt mondja, hogy nem hőbörögte át az egész életét az ember, hanem valami nagyon konzekvensen megmaradt. Lehet, hogy ezt hőbörgésnek mondjuk. Tényleg fáj az embernek néha, hogy miket fognak rá olyanok, akikkel soha nem találkozott, nincsen személyes tapasztalata… Én mindent elmondtam Sárikának az életemből, az összes bűneimet. Azt gondoltam, hogy ez tiszta sor. Kicsi országban, kicsi világban és kicsi városban élünk, úgyis előbb-utóbb valakinek az lesz a szándéka, hogy ne csak örömet, hanem bánatot is okozzon az én gyerekemnek. Hogy tudja megtenni? Úgy, hogy egy olyan adalékot nyom bele az életébe, ami ellen ő nincs felvértezve.
Ha elmondok neki mindent, úgy ahogy volt, akkor elmondhatja a gyerek: „Kösz, már apám mindent elmondott!” Na most ezzel mit lehet kezdeni? „Ja, de azt biztos nem mondta el!”, „De azt is elmondta.” Ezzel, mit lehet most kezdeni? Tehát én ilyen beavatós vagyok, mert hamar rájöttem, hogy nem vagyok, a szó hagyományos értelmében, jó szülő. Viszont jó szülővé válhatok, ha hagyom, hogy a gyerek neveljen engem. Hagytam, és én azt gondolom, hogy az én gyerekem nagyon jó irányban nevelt engem.
# Az a jó szülő, aki elviszi a gyereket az Állatkertbe, Vidámparkba? Vagy mit értesz azon, hogy nem vagy jó szülő?
Mert nem vagyok fegyelmező erő, nem szólok rá, hogy márpedig ennek így kell lennie! Mert nem hiszem el, hogy valami csak úgy lehet, ahogyan én azt elképzelem, vagy ahogyan az édesanyja elképzeli. És ebben hál’ istennek jó partnerek voltunk az Erzsivel, mert nem hittük azt, hogy az az egyedüli járható út, amit mi annak vélünk. Hogyha azt mondta Sári, hogy ezt így is lehetne, akkor miért ne? Hát hadd verje be az orrát, nem? Hadd üsse meg egy kicsit magát, és ha lepattant arról a felületről, akkor az a saját tapasztalata.
Éppen tegnap este beszélgettünk a gyereknevelésről, és akkor mondtam neki: Emlékszel, amikor olyan hosszú, sötét folyosó volt a Veres Pálné utcai lakásban régen, hogy mindig mondtad, apa vagy anya kísérj ki, mert félek. Egyik este együtt ültünk, és pisilnem kellett, ekkor mondtam neked: gyere Sári kísérj ki, mert félek. Onnantól kezdve egyedül jártál WC-re. Mert az olyan jó volt, hogy ha én a papát meg tudom védeni, akkor én magamat is meg tudom védeni. Nyilván, így ösztönösen ez fogalmazódott meg a gyerekben. Onnantól kezdve meg lehetett figyelni az önállóságát. Mikor kijöttem a WC-ről olyan jó volt nézni, hogy ott ült a fürdőkád szélén, lóbálta a lábát, és nagyon büszke volt arra, hogy a papát megvédte. Sajnos több ilyen jó ötletem nem volt. Ha az én életemről beszélek, akkor természetesen az övéről is beszélek, azt meg nem akarom kiadni. Majd ha kedve lesz, azt majd elmondja valaki másnak.
# Te meg tudod fogalmazni, hogy mi az, amit te a hőzöngéseid mögött, konzekvensen képviseltél?
Ha én ezt aprópénzre váltom, és ’89 után elmegyek fizetett forradalmárnak, amit az egész garnitúra csinált – nagy-nagy tisztelet a ritka kivételnek! -, akkor ezzel nem lehetne mit kezdenem. Akkor azt mondanám, hogy igen, addig hőbörögtem, amíg be nem fogták egy köteg pénzzel a pofám. De ez nem történt meg velem, úgyhogy mondhatom a magamét.
# Te mit képviseltél? A bele nem nyugodást? A lázadást? A kitörési vágyat?
Azt láttam, amit az Orbán Ottó is megírt a versében: Láttam nemzedékem legjobbjait... És jön a fölsorolás: miként elhullani, mire rámenni, milyen fölösleges dolgokon fönnakadni, és milyen korán távozni a szakmai életükből, vagy az árnyékvilágból. Az egy korszakos vers volt. Az egy olyan fontos vers, mint az Arany János Walesi bárdok-ja. És a kutya nem tud róla. Voltak mindig ilyen kapaszkodók, amikor egy-egy ilyen versbe bele lehetett kapaszkodni, mert érezte az ember, hogy ha nem is neki szól személy szerint, de nagyon fontos figyelmeztetésekkel van tele, hogy kiket herdál el egy rendszer.
A temetésen azt hallani, hogy nem tudtuk megbecsülni, pedig mekkora tehetség volt! És ettől a mondattal állandóan kinyílt a bicska a zsebemben, mert minden temetési beszéden ezt hallottam, akárhányszor Farkasréten voltam, vagy a Kerepesi úton. Jól beleszekírozták, beüldözték a sírba, és aztán hihetetlenül cinikusan azt mondták, hogy nem ezt akartuk. Mint a rossz amerikai filmekben: meg akarom ölni az elnököt, és ha nem sikerül, akkor eltemetnek, mint hősi halottat. És ez a kasztosodás is! Bence György temetésén jöttem rá, a Farkasréti temető zsidó temetői részében, hogy ott nem egy gyászoló tömeg állt, hanem kasztok, jól elkülönítve egymástól. Annak az embernek a temetésén, aki mindennél jobban utálta a kasztokat. Ezzel együtt a mi történetünk, a generációnké, nem egy szomorú történet.
# Az az érzésem, hogy ami generációnk története 10-15 éve lezárult. Gyakorlatilag a saját magunk mítoszát próbáljuk konzerválni, átmenteni, miközben kötjük a nagy megalkuvásainkat.
Lehetséges. Lehet, hogy ez így igaz, de azért igaz, mert realistákká váltunk. Pontosan tudja az ember, hogy mi mit jelent. Megint vannak sorok, amik között mi nagyon megtanultunk olvasni. Pontosan tudjuk, mindennek a jelentését. Ez realitás.
# Szerinted, mi valójában tudtunk valamit hozzátenni a világhoz? Vagy az egész „nagy generáció” mítosz egy nagy blöff csupán?
Hát, több is, mint blöff. Megpróbálták valahová úgy berakni, hogy lett volna egy történelmi, sorsfordító szerepünk, de nem volt. Ebből semmi nem igaz. Nyilván, van egy maradék, amelyik próbálja heroizálni, és egy másik, józanabb rész pedig deheroizálja a dolgot. Az igazság a kettő között van: ugyanolyan nemzedék voltunk, mint bárki más a világon. Nem tudom elképzeli, hogy mi a fenét tettünk hozzá. Nekünk volt egy ’56-unk, ami eldöntetlenül áll a mai napig, akárhogy is próbáljuk a helyzetet cizellálni. De egy hasonló korú cseh embernek, több köze van a szabadsághoz, mint nekünk.
Azért merem felidézni azt a világot, mert azt jobban megismertem, mint az összes többi mást a magyaron kívül, tehát tudok hasonlítgatni. Ott azért bizonyos emberek elmondhatják magukról, hogy igen, én tettem érte. Nemcsak azzal, hogy dutyiban ült, hanem azzal, hogy mérhetetlen kussra ítélték. Ilyen embereket látok, akik sokat tettek, mint az Ottlik Géza. Azzal, hogy hét évig hallgatott, többet tett, mint aki hét évet írt. Vannak az embernek ilyen felfedezései. Itt volt egy csomó olyan példa, amit meg kellett volna ragadni… Ahogy múlik az idő, úgy látom egyre világosabban, hogy mennyi időt és mennyi energiát vesztegettem mindenféle értelmetlenségekre, marhaságokra!
# Ezt tisztességgel nem lehet megúszni.
Nem is ez a baj, hanem közben megbántottam embereket, okoztam fájdalmakat olyanoknak, akik ezt a legkevésbé sem érdemelték… Nem azért, mert akartam, dehogy akartam, csupán önfejűségem, makacsságom miatt. Észre sem vettem, hogy csapongásaim közben másnak esetleg fájdalmat okozok, másokat sértek. Hajtott valami ostoba szenvedély. Valami veszett versenyszellem. Győzni, bizonyítani, mindenhol, mindenben. Ami nem sikerült a sportban, azt pótolni utólag, mindenhol, mindenben.
# Szerinted lehet győzni az életben? Mi az egyáltalán, hogy győzelem?
Olyan gyönyörűen írta ezt József Attila:
Le vagyok győzve, (győzelem, ha van)
de nincs, akinek megadjam magam.
Úgy leszakadtam minden más világról,
ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.
Hát igen. Ő ezt tudta harmincévesen, én pedig túl az ötvenen kezdtem el kapizsgálni, hogy más a lényeg. Hogy más a fontos, mint amit én hittem…
# Ez így nem igaz! Mert azért sokunknak volt fontos tudni, hogy van valaki közöttünk, aki valóban éli az életet. Balhézik, iszik, csajozik, verekszik, lázad… Hogy meri élni az életet…
Azt merem most is. És nem tudom, nem a legvakmerőbb vállalkozás-e most elmenni 180 kilométerre Budapesttől, és mégis létezni, talpon maradni, keresni vagy megtalálni a boldogságot? Én meg kimegyek reggel a kertbe, és azt mondom, Istenem, valószínűleg szerethetsz engem, mert harmat van a talpam alatt, mert hihetetlen gyönyörűség az, ami körülvesz. Madarak, békák, mindenféle nem tudom micsodák, és virág van ott, meg gyümölcs. És dolgozni a kertben, művelni a földet, etetni a cicát, sétálni a kutyával, főzni, fát vágni!
# Hűvös halomba?
Pontosan, és a szó szoros értelmében „bársonyon futnak perceim”. Mert fát vágni valóban valami csodálatos dolog. Igaz, most már egy kicsit hamarabb elfáradok, többet szuszogok közben, gyakrabban tartok kis pihenőt, és kortyolgatok a vizes palackból, de akkor is mámorító érzés. Igen, számomra mindez boldogság. Meg amikor esténként ülünk feleségemmel, Erzsikével a teraszon, olvasunk, vagy csak nézzük a tájat. És amikor időnként megkérdezem tőle, hogy szeretsz-e, ő pedig leint, hogy hagyjam már békén ezzel a hülyeséggel, akkor tudom, hogy rendben van minden körülöttem.
# Mi van ősszel, télen, azt hogy éled meg a visszavonultságodban...?
Rutinos vagyok, csinálom már idestova húsz éve. Elfogadom. Úgysem tudok ellene tenni, és nincs is mi ellen tenni. Összekotorja az ember ott a leveleket, egy részét elszállítja, a másik részét fölégeti, a többi részét zöldtrágyának használja, fölaprítja a fát, bekészíti, nagytakarítást csinál a házban, és elkezd tervezni a tavaszra. A házzal mindig sok munka van. Megcsináljuk a lábazatot, meg azt, amit az idő kiszedett a teraszból. Szeretnék hátul fölhúzni egy szaletlit, lombhullás után megcsináljuk a kerítést. És közben, persze, dolgozom is. Olyan munkát végzek, amivel pénzt is lehet keresni.
Ha itt, Pesten élnék, akkor lennék zavarban, mert akkor ez mind nincs. Az, hogy világítanak a kirakatok, és nagyon sok ember szaladgál az utcán, az nem azt jelenti, hogy ott élet van. Itt minden utca el van dugulva. Kékkúton nincs eldugulva semmi, legfeljebb a lefolyó... Ott nem érzek olyan típusú kiszolgáltatottságot, mint amit itt, amikor fent vagyok Pesten. Ámokfutás van, értelmetlen ámokfutás: beül valaki Budaörsön az autójába, tudja, hogy nem tud átmenni majd az Erzsébet hídon, de mindennap megkísérli, egy-két évtizede. Nyomja a dudát, tiszta elmeháborodás. Nyilván az a célja, hogy eljusson a munkahelyére, már tíz éve csinálja, látja, hogy a módszer alkalmatlan, mégsem változtat rajta. És ez csak egy. Ezzel párhuzamos dolgokat el lehet mondani az élet más területén is.
Ez hihetetlenül összegubancolódik, és megoldhatatlan gordiuszi csomóvá válik. Ha van egy hatalmas sportkocsid, azzal is lassabban tudsz menni, mint a gyalogos. Ülsz benne, bömböl a zene, a tető le van húzva, szivar van a szádban, és mész havi tízzel. Én meg a rossz lábaimmal, zsebre vágott kézzel elviharzok melletted. Aztán újra találkozunk az Andrássy út kereszteződésében – ahol ugyanaz a helyzet -, és akkor én már visszafelé jövök. Ez jó? Ez csak egy szelet. És lehetne sorolni, hogy hol vannak hasonló versenyfutások ebben a tetűtempóban.
# Te mit vársz még az élettől? Csupán annyit, hogy majd ki fog a diófád virágozni, még megjavítod a kerítést, majd fel fog nőni a kiscica, vagy még elolvasod megint a Háború és békét?
Már biztos nem fogom még elolvasni a Háború és békét.
# Akkor mi az, ami még neked jöhet?
Honnan tudjam? Nem vagyok a sors birtokosa. Hát persze, valami majd jön, és akkor azt örömmel fogom elfogadni. Én ezzel az ajándékszemlélettel nagyon tisztában vagyok, ha minden, amit nem magamnak teremtettem meg, az ajándék. Mivel tudom bizonyítani azt, hogy én ezt magamnak teremtettem, hiszen, honnan tudjam, hogy én azt magamnak teremtettem, és miféle gőg ez, inkább azt gondolom, hogy amit ad a ma, a holnap, a holnapután, az ajándék, és ezzel én úgy is bánok. Szeretem, megbecsülöm, és ha tehetem, ha nem olyan nagyon személyre szabott, szét is osztom. Nem azért, mert olyan nagyon jó ember vagyok, hanem mert hiú vagyok, és szeretek adni a hiúságból kifolyólag. Szeretem megosztani azt a dolgot, és nem szeretem vitrinben tartani és önmagamnak tárolgatni, mert semmi értelme sincs.
# Ebben nincs a részedről gyávaság vagy felelősségelhárítás?
Biztos van benne gyávaság, felelősségelhárítás. De kiért vállaljak felelősséget a közvetlen környezetemen kívül? Értük viszont maximálisan.
# Ők, szerinted, mit várnak tőled?
Nem várják tőlem már, hogy ilyen vagy olyan nagy színész, meg nem tudom, micsoda legyek.
# Hanem, hogy mondjuk, menjél el vásárolni?
Például. Az nagyon jó dolog.
# Főzzél ebédet?
Az is nagyon jó. Boldogan.
# Porszívózzál?
Azt nem várják el. Tudják, hogy nem vagyok hajlandó, de mosogatni bármikor, csak porszívózni ne kelljen. Abszolút emberi dolgokat várnak az embertől, és ezeket szívesen is teszem. Amit nem tudok adni, azt hogy adjam? - el nem lophatom, csak ami megvan nekem, azt tudom adni.
# Mid van?
Nem anyagiakról van szó?
# Persze.
Nem tudom, én azt gondolom, hogy nagyon gazdagon megáldott ember vagyok, amivel hol tudok bánni, hol nem. És többnyire nem tudok, de ez nem baj, ezt nem tartom bajnak.
# Gazdagságot, mint lelki gazdagságot érted? Hogy szeretet, okosság, bölcsesség?
Okosság az kevés, bölcsesség sincs, nincsenek ilyenek, nagyon rossz lenne, azt jelentené, hogy már cinikus is vagyok.
# Bölcsességet érzek benned.
Mindenkiben, aki megérte ezt a kort, valami beleköltözik, de nem biztos, hogy az tényleg valami. Nem tudom. Végeredményben olyan sokra nem jutottam magammal. Végül is, ha egy ilyen konklúziót kell levonni, akkor az ember azt mondja, hogy eleve olyanfajta ember, mint én vagyok, mindig valahogy nem elégedett, de vannak boldog pillanatai, amikor kineveti magát, egész elégedetlenségében, nagyravágyásában.
A legjobb pillanataiban az ember ezeket kimosolyogja, rossz pillanataiban meg állatira nagy szimbiózisban él ezekkel a marhaságokkal, amik gyakorlatilag tönkreteszi őt magát, és kiforgatják az igazi mivoltából, ha ez megvan neki. Én a magam példáján el tudom mondani, hogy igen, ezekkel én szimbiózisban vagyok.
# ...és kedvenc LEG-listád?
Legyen mondjuk "A 10 legfinomabb étel"...
#1. Vörösboros marhapörkölt bográcsban – tarhonyával
#2. Csülkös bableves – Szentkuthy Miklós szerint a XX.század legzseniálisabb találmánya.
#3. Hajdúsági rakott krumpli – az alsó két sorba paprikát és paradicsomot kell tenni.
#4. Rácponty – az alja érjen csak a zománchoz.
#5. Hagymás rostélyos – olyan porhanyós legyen, hogy villával is lehessen vágni.
#6. Paprikás krumpli – lehessen kis lábasból kanalazni.
#7. Lecsó – rizzsel, tojással, tökkel vagy akármivel. A lényeg, hogy a végén ki lehessen tunkolni a tányért.
#8. Diós tészta – lehet mákos vagy lekváros is. Gyerekkoromban mindig ezzel kellett jóllaknunk, és én ezt annyira nem is bántam…
#9. Rétes – több tucat változatban…
#10. Tojásrántotta szalonnával, kolbásszal, hagymával, paprikával és friss parasztkenyérrel.
Szegő András |
|
|
VIP-Vendégünk listája|Amit mindenképpen nézz meg!
Cserhami György VIP-Vendégünk kedvencei, kulináris remekművek - magyarosan.
|
|
|
|
